A költő felel

Dolgozom: küzdve alakítom

nemcsak magamat, aminő még

lehetek, akinek jövőjét

az „ihlet óráin” gyanítom;

formálom azt is, amivé ti

válhattok – azt munkálom én ki:

azt próbálom létre idézni,

azt a lényt, ki még csak agyag

bennetek s halvány akarat;

akire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

Nagy föladat; mert nemcsak bátor

nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor

azt hallani,

barátaim, hogy valaki

nekiszántan

előre rohant a korából,

egy új, egy tiszta tájig,

valójában

a kor maradt csak hátra tőle,

még jó, ha nem ekkép süvöltve

a föl-fölbukó uttörőre:

– Hova fut? Elbujt! Játszik!

Játszunk – igy száll énekünk fel.

Játszunk

szavainkkal és életünkkel,

mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.

Legyetek értelemmel hát irántunk,

mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb

szerzet minálunk;

a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,

csupán a jót.

Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt,

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csinálok költeményt,

hogy gazdagodjatok.

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,

sem a vízen a fény;

a lány s fiú csak szebb s elevenebb

s magam is több vagyok, ha én

általam erősödtetek.

Semmiből nem lesz semmi? S ára van

mindennek, ami valamire jó?

Babrálva e világ dolgaiban

valami mégis ujdonan

marad kezünkben, olvasó!