Látomás

Látom nagyapám birkanyáját,   az ürük és kosok nagy áradását, amely engem   hátára vett s hozott. Látom emlékeim határán   a rengeteg juhot – hogy ömlött, folyt, forrt – szürke tenger –   ha tarlóhoz jutott! Látom a sok kis pata-verte   port a tar földeken; látom a gyors bárkát, amelynek   útam köszönhetem! Minden állat egy kicsi hullám,   a hajós nagyapám; jő ülve-rengve hab között, hab   fölött hű szamarán! Hozza, szinte a bibliából,   sorsomnak kulcsait, a gyapjú-pénzt, melytől nekem majd   ajtó s út nyittatik! Látom a vén hajóst, mögötte   a nyurga gyermeket, kedvencét, kit miért, miért nem   mégis próbára vet. Látom a vén bárkás mögött a   vékony, komoly fiút; meg kell nyernie, ez a próba,   valami háborút. Semmit se tud még. Gyanú nélkül   jő a fura hajón. Mire végzi? Nem tudja. Innen   van a rosszon, a jón. Mire végzi? Én se tudom. De   szívem hittel tele: oly élőn érdes tenyeremben   a csacsi szőrzete! S a régi gyermek-büszkeség is   lobogó eleven: hogy vittél, ringattál – vigyél csak –   gyönyörű tengerem!