Szekszárd felé

Kis vonat megy nagy domb- oldalon; terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajta, ki nem röst sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén. Néz ki, bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kinál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyogat. Ablakrázta arca szeliden azt bólintja folyvást, hogy igen. Izlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép: az ura; térdén köteg színes brosura. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacim hagyja szinte ízét ajkain. Kéklő szöllők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot. Lebeg az lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj. Úgy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát. Megy szülőmegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondolat. Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is. Néz, néz a kis asszony, gyüjtöget, termi csöndesként a gyermeket. Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelid nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövőm. Visz tovább egy népet: eltakart csempészárúképp hoz egy magyart. Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta igy. Gondolta, hogy abban él, aki őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét. Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg emleget! Gondom, hitem, eszmém talaja, öröklétem vagy te, kis anya. Néznem is jó téged – megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást!