Árpád

Halmot is alig látott az a nép még s most: égbebökő sziklák és csucsok! Eső s – október végén! – hó suhog; jégrög csusszantja a riadt ló léptét. És nincsen út! Csak összegyült lucsok a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom. Törik a kerék köves patakágyon; bukik a sík földhöz szokott tulok. S rohanni kell! Előre, bármi áron! Tegnap megint nyomukba lovagolt már egy had besenyő s bosszúálló bolgár. Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon! Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: biró, jós, pap, oltár. Egy csapat özvegy férfi s egy sereg árva siheder, ez volt a magyarság? Ez asszonyát siratta, az az anyját. Így érték el a legfelső hegyet. S ott érték csak a baj igazi nagyját. Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység. Köd volt s a jövő benne csupa rémség. A holtakat a csupasz földre hagyták. Mert nem lehetett itt se pihenés még. Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani: fusson rossz sorsával külön ki-ki. Nem méri Ukkó oly vadul ütését, ha nem zömre, nem törzsre mérheti! „Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa, Attila király vére-maradéka!” ezzel töltődött szív és ész teli. Lám a vezér is – mitől olyan néma? Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre- érő lábával visszafogta törpe ménjét indultában a szakadékba. A tiszte volt, hogy gondoljon előre – Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde vadmacska-szemét megpróbált egy percre az eszével belátni a jövőbe? Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re, tán visszajuthat a rokon világba, ki visszajut majd – örökös igába! Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le. De hogyha mennek tovább, odaátra – mivé vál ez az özvegy-árva nép vadidegenek közt? Egy nemzedék s néz idegenként vissza önmagára! Lehet új otthon, lesz új feleség – ő az uráé, de kit szűl, a gyermek, idegen arc lesz és idegen termet; keverék lesz s majd nem is keverék! A csóktól szinte, melyet rálehelnek a latin, a szláv, a germán anyák, elveszti a bőr sárgás aranyát, kisímul a szép hiúzszem-szögellet. Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temető: ott enyész el a napfényként sütő mongol mosoly, a hunn pupilla-láng, és mind a jel, a szív-melengető, mellyel halott apádat kelti létre – törzsednek örökéletet igérve – újra és újra minden csecsemő! S úgy élni, szívig lehántva, mi végre? Eldobva testet-lelket – mert a régi isten is a maga-arcút segéli – mi marad mégis? Mit kapunk cserébe? Ez furhatta, bár szóval kibeszélni nem tudta, ez gyötörte a vezért, míg meg nem lelte, amiért ha vért, ha lelket váltva is érdemes élni. „Akárhogyan is – még most sem beszélt – szabadok leszünk” – ez suhant talán a szívébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a mént s a menetből egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át Európába.