Egy falusi forradalmár sírjánál

Jó volt ez az ember hozzám, bánatot először hoz rám; hálám elől földbe tünt örökre; nézek – kirekesztve – a rögökre. Hol esze, jósága? Itt van, nagy lelke e horpadt sírban? Állok, hív adósa, tehetetlen; fáj, fáj, hogy fizetnem lehetetlen. Nyár van, ragyogó nap süt le. Leheverednék a fűbe. Hogy könnyít az ég tág tisztasága! Azt súgja a szívnek: halj utána! * Azt mondja az ég, a kéklő: – légy oly könnyü, könnyed, mint ő – Fáj, nehéz a szíved terhe? Tedd le: oszd magad te is szét új szivekbe! Égj a tűztől, melytől ő fült, légy olyan, mint ő! – „Oly őrült?! Az volt! Szívét-lelkét szétdobálta!” – Nem is ide halt – a napvilágba! Lángol az ég, fennen mondja: nem is oda tünt, a porba, széthullt, oda lett, de nem rögökbe, nem a multba tünt el, a jövőbe! * Ami fénylik, mind azt súgja, te se le készülj a multba. Hála sarkal? Rajta, küzdj helyette: amiért élt, nincs még befejezve! Azt súgja a kék ég vígan, ami benne jó volt, itt van, ott van a szivedben, hajt előre: élet itt az élet temetője! Oly nagy itt a béke csendje, mintha ő fülelne benne, fülelné: mi munka várja őt még? – Felelj; te vagy néki az öröklét!