Kidőlt fenyő

Kidőlt a hegytető

dísze, a nagy fenyő;

földön nyúlik a hosszú szál derék;

tövén, mint tengely végén a kerék,

égnek forditva áll az ép,

a földestől kirántott, sáros,

az embermagas gyökérzet.

Nézzed,

akár egy város –

Mintha csatornái beleivel,

szabadon lógó vérereivel

egy metropolisz szakadt volna el

talajától s mutatná – égre tárva –

hogy mi a mélye és fonákja

annak, mi fölül bozsog és ragyog;

hogy milyen örök-nagy föladatot

teljesít ottlenn bár a dögbogárka.

Csodáld, hogy milyen hősi a kloáka,

és milyen tisztán-szép – mihelyt halott!

Könyörületet s tán bocsánatot

s tán értelmet és ami csak kell,

mi is így nyerünk kidőlt életünkkel,

égretárt szükségünkkel, bűneinkkel –

Így szépűl majd meg, amikor már nem él,

sorsunkban is – ha nyugodt szem itél –

a vak ösztön, a süket szenvedély

és mind a mély

tápanyagokat szomjazó gyökér –

Akár

e halott fa-alvilág, amelyen

nincs egyéb eleven,

csak hangya, dögbogár

fülbemászó, kéregtetű –

De azokkal is milyen gyönyörű!