Mors bona, nihil aliud

Mottó: …Blasphèmes

Suprêmes

A faire crier nos Dieux!

Egy régi versből

Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már

nem is lehet a régi módon,

hisz amit rontani lehet, késéssel is bár,

elrontva a hinni-tudókon;

mivel nincs túlvilág, se jó, se rossz remény-lét,

sem Ítélet s nem is kell,

de mert, hű kétkedők, végső jutalom-félét

kiérdemlünk az életünkkel:

tegyünk rendet magunk – hisz elménk egy-istenünk rég –

a legvégső rosszban, mi várhat,

teremtsük meg magunk maradék édenünkképp

üdvét a jó halálnak.

Mert minden búnk s bajunk úti baj, úti búnk, ha

rendben jó célba érünk,

mert minden türhető s úgy fáj csak, mint a munka,

ha zsebben már a bérünk;

mert minden jó, ha jó – biz így igaz! – a vége!

S mi a legfőbb jó a világban?

A végső oltalom! A jó vég! Ezt igérte

vallás, feleség, vagyon, állam.

Nyugodt, méltó kijárást, ha nincs erőnk egyébre,

csináljunk oly kaput,

emelt fővel, melyen az utazó kilépve

nem szorong, hova jut.

Legyen egy átmenő ház, hol – mintegy saját torára –

puha szék, feledtető asztal

várja az érdemest: a vég euphóriája,

amely mindenért megvigasztal.

Legyen egy haltató hely! – mint altató, valódi –

átszálló állomás, zenével,

honnan, mint befűtött, jófekhelyű vagon-lit

visz ki a végső éjjel!

Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül

az Ember Háza tervét,

ahol, mint az anyák már, a vén is, kínja nélkül

teheti le a terhét.

Mivel nincs túlvilág, sem éden, sem gyehenna:

az erényben bízó, a jámbor

szíveknek vigasza, ereje ez legyen ma:

nem kell tartani a haláltól.

„Jó halált, semmi mást!” – mert ez a kulcs, amellyel

kitörhet félsze börtönéből

s magára lelhet, mellyel e földön már az ember

édent idéz, új ég felé tör!

Új atomrombolóként ez nyitja ki s nyújtja kézbe

a repülő por-pillanatnak

ezer rejlő csodáját, melyek így – láncban égve –

tán öröklétnél többet adnak.

Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma,

meddig az elme el ne jutna,

esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította

Mors bona, nihil aliud-ra!

Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre,

végig így lesz víg a tusa,

s ha mégis győz a sors, legyünk – éljent dörögve –

sorsunk Dugovics Titusza;

a harcot, mely továbbtart, a létet éljenezve,

melyet föladni nem szabad!

Azt védi hullva is – az itt a Vár, az Eszme –

nemzedékeivel a Had.

És mert nemcsak előre, hanem így hátra is süt

fénye ennek az új erőnek,

(hogy új hősök vagyunk): ha munkánk végbe visszük,

erényeink az égbe nőnek.

Mert ha nincs rettegés, nincs gyávaság s e kettős

gyökér nélkül a bűn se hajt ki.

Önzést és önkinzást lelkünk egyként levetkőz

és nem kell csak akarni,

hogy szépség és igazság és jóság és szabadság

mosdasson, derítsen: segítsen

befejeznünk Ádám föld-szeliditő harcát;

mivel nincs túlvilág, sem isten.