A reformáció genfi emlékműve előtt

Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza az emlékműnek. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el a szobor-sor előtt. Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai, a Vilmosok! és Coligny és Cromwell – ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!… Hátrálnom kellett közelükből: mindet nem fogta össze csak messzibb tekintet. Fölhúzódtam a kert felé, a fákig s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.   S most mintha ők álltak volna kaszárnya-számadáson   az én szemem előtt,   feszesen-katonásan   kilépvén éppen akkor a hátterül kapott nagy szikla-falból s abból a másik, épp oly teli tömbből, a mögéjük kövesedett időből. Addig jöhettek, maguk is meredt kövek a napfénybe, hol nem lehet szavuk már. Szavuk immár csak a tett, mely idővel ad magyarázatot! Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!   Vagy előbb én beszélhetek? Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”, mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten, kik után tárgyként maradt fönn a szándék,   mennyi az igazság még öklötökben, mely négy százada oly nagy esküt markolt, mely kőbe s öröklétbe görcsösödten tartja ma is a bibliát s a kardot? Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes dühével törtetek, a cél, ahogy elértétek? elértétek? Ti kérditek? Ti kérditek?elértétek? S ha nem lesz örömötökre meghallanotok? Elmondom. Épp mert nékem is keserves. Álltatok, égve az Úr igazától; állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor; aztán dönteni kezdett ezredegyszer   az ész helyett a fegyver s a láng.   Hogy várja örök üdv a lelket: rángtak milliószám kínban a testek csatamezőn, bitófán, vérpadon, karón, keréken, meg a fájdalom- szerzés új mestergépein; növesztett egymással szemben erdőnyi keresztet Jézus példája, végig Európán; égtek, hogy égjen itt a kép s a „bálvány”, ott a „csalárd könyv” – városok és falvak, hol újra emberhúst faltak a félvad zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel, nem állt egymással szemben bűn a bűnnel, eladdig, míg nem jött – a győzelem? Az idő. Okosan, türelmesen s némi humorral. s némi humorral. A kétféle had és hit várai szemközt állanak ma is, az én hazámban is; a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom vén tornyai még ágyúként vitáznak minden beharangozáskor, vasárnap papjaik bent még ősimód dörögnek, de kijövet az utcán átköszönnek s ujjon mutatják, hogy hány órakor s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor s egy kis ital. s egy kis ital. Szép. Magam is helyeslem; ha pap vagyok, magam is így cselekszem: „értsük meg egymást!” „értsük meg egymást!” De nem volt nagy ár mégis a harminc évi döghalál, d’Aubigné dühe, Coligny halála, Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, fél Németország, a ketté törött Európa s hogy itt volt a török százötven évig és a mi hazánk… – Ez lett a „győzelem”! Ezt küldte ránk Isten azzal, hogy „napként kimutatta”: nem érte folyt a harc, hanem miatta; ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő: – mert volt-e vajon győztes, kit nem ő rendelt eleve győzni? rendelt eleve győzni? Győztetek. Maga a Sátán győzött veletek! Balekok voltatok, mind! Hátra arc! Nincs jogotok egy lépés sem előre. Törlődjetek be kőbe és időbe.   Elveszett – eleve! – a harc! – mondtam keményen, mint aki magára támad először is az igazával; majd: majd: Megbuktatok! A haddal simára törölt kontinens – e fekete tábla – közepére mi iratott eredmény? Egy betű, egy már tréfának sem új buta betű s az is csak magyarul: mért több a keresztyén, mint a keresztény? Értelmet annyi millió halott véréből ennyit párolhattatok, midőn – feledve, kinek mi a dolga – karddal csaptatok ti is a Csomóba: a Föladatba, mely épp a kötés kibogozásával szép és merész. Ez az „eredmény”!   És ha – ez se volna?! – kondult bennem is, ahogy várható volt, a tulsó torony az innen valóra (és attól fogva mind a kettő bongott) s kelt ezredszer is – alig finomodva – bennem a két ős ádáz szó-birokra: a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor. Mert mi szorította kézbe a fegyvert? Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt? S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan „hal el a hit” a „római mocsokban”? Ha arra tart eszme s világ, amerre a „tiarás templom-kufár” vezette, ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül s – ha úgy fordul, hát reménytelenül, de csak annál szebb önfeláldozásképp – odavágja, hogy „nem tehettem másképp!”, ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad a kín, a vér, akkor nincs áldozat, nincs – inkvizíció?! nincs – inkvizíció?! Ha – bár „hiába” – Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták, valdeusok, husziták, Bocskay írást-imát se tudó hajdui, hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, amilyet az imént lemosolyogtál? Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem. Vagy mást mondok: szobádban volna villany, ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe? Hol kezdődött, hogy atomerő is van s holnap rakétán repülsz ki az űrbe? Övék az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya –   sem harcaik bukása, a léptenként fölmeredő „hiába”!   Látták vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; a mult, ahogy füst-vetve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre! és ők vállalták e sorsot – Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! Álltam némán, hírhozó katonájuk, már azt forgatva, hogy én mit kapok, nem is őtőlük magyarázatot: a tettektől, melyek – akár a gyermek – magukért csak felnőttsorban felelnek. Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:   volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp. 1946