Egy ó-görög versre

Úgy mozdul, a tiszteletlen sorok

hajlásaival oly konok

elevenséggel mosolyog

az eszme ebben

a régi versben,

akár egy arcon;

s úgy löki – hang nélkül is – át

szivembe lobogó indulatát,

olyan viharzón,

hogy képtelenség, babona,

rossz álom,

hogy csontként sincs meg már a koponya,

lelkem rokona,

legjobb barátom!