Nyár volt, délután…

Itt-ott hangtalan buborékot
 
böffentett föl a víz.
Nyár volt, délután; szenderegtek
 
maguk a halak is.
S egyszerre: „Jaj!” S bőgve: „Segítség!”
 
S fölnyúlt két kar, kitárt,
és elmerült! S egy hosszu percig
 
megállt az ég-világ
nagy szíve is. Aztán, sikoltva:
 
„Csónakot! Evezőt!”
Úszók, rohantunk, fejeseltünk
 
és hoztuk máris őt,
az ájult lányt. S: „Él! Él! Megél!” – szállt
 
büszkén part s víz felett
úgy hoztuk, vígan, mint egy épp most
 
született kisdedet.
S a tó, mely maga a halál volt,
 
a dögevő banya,
most úgy hevert, pillogva, mint egy
 
édes, álmos mama.
Rohanva össze-vissza, estig
 
kasként zsongott a táj;
hogy egyszer – bárhogy is – de ő szült
 
életet, a halál.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]