Nyár volt, délután…

Itt-ott hangtalan buborékot   böffentett föl a víz. Nyár volt, délután; szenderegtek   maguk a halak is. S egyszerre: „Jaj!” S bőgve: „Segítség!”   S fölnyúlt két kar, kitárt, és elmerült! S egy hosszu percig   megállt az ég-világ nagy szíve is. Aztán, sikoltva:   „Csónakot! Evezőt!” Úszók, rohantunk, fejeseltünk   és hoztuk máris őt, az ájult lányt. S: „Él! Él! Megél!” – szállt   büszkén part s víz felett úgy hoztuk, vígan, mint egy épp most   született kisdedet. S a tó, mely maga a halál volt,   a dögevő banya, most úgy hevert, pillogva, mint egy   édes, álmos mama. Rohanva össze-vissza, estig   kasként zsongott a táj; hogy egyszer – bárhogy is – de ő szült   életet, a halál.