Fülemülék

Esik, szemerkél, szemetel, ömöl már két hete; itt az idő rá, mégse szól a   fülemüle.   Este dalolna, de ha máskor nem, este zuhog; megcsiccsen s elnémul megint a   sok kis torok.   S a kis szivekben gyűl, gyűl, gyűl a dal-tartalék; idegesebbek naponta már a   fülemülék.   S ha csak egy percre a zuhogás mégis csak eláll, micsoda kardalt zendít azonnal   mind a madár!   Robbanva, szinte haraggal, elszánt, civakodó szaporázással csap ki, mi édes   dalba való!   Micsoda ádáz panasszal, milyen szitok-özön förgetegével védi a jussát   – halld – az öröm.   Magányos házban két erdő közt, kert közepén fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy   küzd a remény!   Egy percnyi csönd, egy percnyi kitörés; érzem, ahogy valami nagy szív kint, a világé,   értem dobog!