Örül már minden…

Örül már minden a tavasznak, már a gyümölcsfák rügyei, mint szökőkút, ha ömleni készül: csöpp-nyomva dagadoznak. Löki az élet, az ős-tartály, a mélyből nedvét, illatát millió hajszál-csövön át s esőz le – míg kopog a harkály – esőz a szívre mennyi balzsam – Csak én állongok hallgatag, az égi permetek alatt, zordan az országos zuhanyban. Nem szoktam még meg a telet sem, s tavasz, megint! – nemcsak vigasz, nemcsak dal vagy nekem, tavasz: vészjel, te is már – oly veszetten kereng a négy évszak felettem! Alig szakítom le, röpül virág s gyümölcs kezem közül – Állok göncrángató szelekben, abban az éles léghuzatban, mely a kezdet, az anyaöl s a vég, a sír között söpör, s elér itt is, e szép lugasban. Beh ritka az öröm, be végső izű a vágy s be ingatag bizalom, eskü, kapcsolat s be sűrű a „hiába!” s „késő!” Aki szeret, gyorsan szeressen, s aki kérdezne valamit, gyorsan kérdezze meg, amíg nemcsak árnyékom szól helyettem. Én, itt, ma! – mindenre megérten, de áldva így is, búcsúképp a lét gyönyörű szőttesét, bár fonákja felől sem értem!…