Aggódó szív

Április van, még hallgatódzik nagy csendjével a tó. Halkan megyek a parti úton; minden oly csititó. Hallgat a tó, hallgat az erdő, figyelnek engemet. Megállok és figyelem én is fülelő szivemet. Mintha tovább lépne belőlem a szivem! –: az ami itt fájt, gyötört – járkálni űzött. Oly jó igy állani, egy percre föl- s föllélegezni, elképzelni, hogyan lépdel feléd szivem, magában, kitartón, konokan. Jó elképzelnem: már előtted áll, üdvözöl, beszél: „Az aggódás küldött, mivelhogy se sürgöny, se levél…” Ennyit látok. Azután újra itt gubbaszt csendesen. Üzentél mégis? Oly nehéz, hogy majd megfojt a szivem.