Cser-erdő

Tavasz van és itt most hull a zörgő sárga levél – most vedlik ez az erdő! Mert ez csererdő, mert ez a lombját megőrzi ősz-tél minden viharán át. Most hogy az új rügy kezd mocorogni, csak most lebeg le a levél, az ósdi. Győz az újdonjött, bukik a régi, mintha ablakból röpitenék ki. Hull a levél, hull tegnap estétől az öreg cserfák húsz emeletéről; mintha megannyi gyermek a mélybe ápoló édes anyját lökné le. Ez nem az őszi lomb muzsikára kerengő édes öngyilkossága, amely a szivnek szinte vigaszt ád; ez a hullás itt csupa gyilkosság. Csupa erőszak, harc a javából. Hullik a hulla a vár fokáról. Az a sok véres tetem kerengve hull özönével az én fejemre! Szól már a cinke, száll már az illat, már a meleg szél biz a szivekig hat; örül mindenki; merengést, gondot, csak nekem adnak a tavalyi lombok. Pedig ha a vén lomb le nem hullna, az a fiatal rügy anyjába fúlna, pedig hát hull s hull bennem is a régi, mert aki nem újul, hogy is tudna élni? Mennyi fájó van szivemben – tavasz, te, kegyetlen évszak, gyere taszítsd le. Segíts temetni, segíts feledni, újra és újra segíts teremni.