Emlékezés egy gyerekkori havazásra

Sütött a nap és hullt a hó! Március volt és havazott! Nem pelyhek hulltak: ragyogó, szikrázó hulló-csillagok! A Göncöl omolt, a Tejút, fehér világvég-zuhatag alatt emeltem ég felé gyermek-arcomat s karomat és fölrepültem. Nézte a fényhullást addig a szemem, mígnem egyszercsak – csoda! – azt éreztem – oh! – emelkedem! Néztem, csak néztem, hogy omol a csillag, minden egeké; hullt mennél több hó, a szivem szállt annál szebben fölfelé. Aztán egyszerre vége lett. A játékos arany napot épp az a felhő fedte el, amelyet megaranyozott. Be kellett hunynom szememet, úgy széditett a zuhanás. Aztán – föld! Álltam; mentem és éltem tovább, mint bárki más.