Cinegemadár

Hull a hó, szitál, de dél fele már beleszól a téli csöndbe az első madár. A hó rácsai közt kezd szólani. „Ki, ki, tél!” – ezt mondja egyre, „Ki, ki, tél, ki, ki!” Hull, hull, hullogat, de oly ingatag hull a porhó, amióta benne ez a hang! Es, es, esedez, szinte beteges a havazás, úgy kipörli a kis énekes. Ami pihe száll szinte kunyerál, kegyelmedet kéri immár, cinegemadár. Az csak hangicsál, mint ablakba állt lányka fujja: „Ki, ki, tél!” és aztán: „Be, be, nyár!” Lefele a hó, fölfele a szó, vita folyik elszánt, el nem hallgattatható! Csak úgy zeng bele a tél börtöne, nem fujja pedig, csak egy szem pici cinege. A hó lengeteg rácsai megett hol itt, hol ott hívogatja a kikeletet. Elég volt a hó, jöjjön már a jó, jöjjön le a szép idő már, a nekünk való! Addig könyörög egy kis örömöt, míg hó között, hó helyett, lám, eső nem csöpög. Míg az egy-darab ég meg nem hasad s a résen ki nem nyilaznak a napsugarak. Tündököl a sár, ragyog a határ, bizonyuccse a te míved, cinegemadár.