Cinegemadár

Hull a hó, szitál,
de dél fele már
beleszól a téli csöndbe
az első madár.
A hó rácsai
közt kezd szólani.
„Ki, ki, tél!” – ezt mondja egyre,
„Ki, ki, tél, ki, ki!”
Hull, hull, hullogat,
de oly ingatag
hull a porhó, amióta
benne ez a hang!
Es, es, esedez,
szinte beteges
a havazás, úgy kipörli
a kis énekes.
Ami pihe száll
szinte kunyerál,
kegyelmedet kéri immár,
cinegemadár.
Az csak hangicsál,
mint ablakba állt
lányka fujja: „Ki, ki, tél!” és
aztán: „Be, be, nyár!”
Lefele a hó,
fölfele a szó,
vita folyik elszánt, el nem
hallgattatható!
Csak úgy zeng bele
a tél börtöne,
nem fujja pedig, csak egy szem
pici cinege.
A hó lengeteg
rácsai megett
hol itt, hol ott hívogatja
a kikeletet.
Elég volt a hó,
jöjjön már a jó,
jöjjön le a szép idő már,
a nekünk való!
Addig könyörög
egy kis örömöt,
míg hó között, hó helyett, lám,
eső nem csöpög.
Míg az egy-darab
ég meg nem hasad
s a résen ki nem nyilaznak
a napsugarak.
Tündököl a sár,
ragyog a határ,
bizonyuccse a te míved,
cinegemadár.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]