Déli szél

Szalad szőrmentén a szél le a Duna hosszán; gondol egyet – visszatér; pikkelyzik a hullám. Felpikkelyzik a Duna minden pici fodra, mintha maga a folyó egy nagy potyka volna. Visszafelé szánt a szél, borzolódnak tőle most meg épp úgy a habok, mint a macska szőre. Hídról nézem lent a szél s fény közt a fogósdit. A tavasz fú – rét, mező épp így bodrozódik. A kontyok és a szivek csak így borzolódnak – repül a por, a papír, a felhő is gyorsabb… Gyárkéményről füstszalag szaporábban leng el; seper a szél, országos takarítást mível. Villan fehér tolla ki dróton a verébnek, drótok, rácsok húrjai fényükkel zenélnek. A nyomott mennyezetű tél alól most lép ki szinte küszöbre a szem – be jó messze nézni! Könnyebb vagyok, csak azért mivel messze látok, vígabb vagyok, csak azért: látom a világot. Visz le a kőpartban ott szűk lépcső a vízhez, összebújva ül azon máris két szerelmes. Melegítik nem csupán egymás lelkét-testét, bárkiét, ki odanéz – ők az első fecskék! Jön még az Alpok felől egy-egy rideg német jégtábla, rajt a sirály kapitányként lépked. Visszarúg még a hideg, de szeretők, fecskék, párba lengve hirdetik, útban a Melegség! S fodrozódik a Duna, mintha óriás hal úszna benne fölfelé – az összes fiával! Mintha délről a vizi, ősi Bika jönne – nehéz lehe, test-szaga messze megelőzte. Itt az előhad, a gyors éleskésü fények – jó a védő-támadó, harcos ifju élet. Nézem a Szabadság-hid ívéről a lépcsőt, lépcsőn a fiút, fiú karjában a kis nőt s nem azt mondom: „jó nekik!” azt mondom, be jó, hogy ültem egyszer én is így, voltam én is boldog!