Óda egy jólműködő tanyai kályhához

Miket susogsz kezemnek, kályha?
Hogy jó, jó, oh be jó
egy percre is jót kapni, bárha
fagy mar, leköp a hó?!
Mire tanítsz a melegeddel?
Hív, hív, hogy hív a hő
s egyszerre szinte arcul üt, hogy:
– Vissza, szentségtörő!
Tíz ujjam begyével, tíz tikkadt,
szomjas szájjal nyelem
vad szeszedet: áradj erembe,
tűz, mennyei elem!
Butává fagytam; megmeredtek
gondolataim is –
Idegeimen szaladó fény,
be jó, ahogy derítsz.
Világosság, igaz okosság
jön be a bőrömön,
s milyen öröm! Prométeusz szent
szelleme, köszönöm!
Szemem könnyes még, de szivemben
kacaj már, s lám-ni, dal!
Édes meleg! Mama! Talált kincs!
Te legdrágább ital!
S fő-fő tanár! Az a pimasz fagy
csak félnapig gyötört,
de egy életre megtanultam
a legmélyebb gyönyört.
Szerelem, eszme, férfi-munka:
szép volt – de soha tán
boldogság nem hatott igy át, ily
állati-igazán.
Csak félnap éltem úgy, akár a
jégkorszakban a nép
s be jó, be jó, be jó, hogy eltelt
az a százezer év!
Hogy kályha van! hogy a vad ős-tűz
így, ólba-fogva vár!
Verd csak a szárnyad, drága kotlós,
áldott arany madár!
Lobogj, dobogj, szép meztelen szív,
lét látható szive,
egyetlen s mégis osztható szív,
sorsunk reménye, te,
legfőbb való s titok; halál, te,
s örökös ifjúság!
Karomba! Hő-ha! Megbocsáss, hogy
nem ölelhetlek át.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]