Óda egy jólműködő tanyai kályhához

Miket susogsz kezemnek, kályha? Hogy jó, jó, oh be jó egy percre is jót kapni, bárha fagy mar, leköp a hó?! Mire tanítsz a melegeddel? Hív, hív, hogy hív a hő s egyszerre szinte arcul üt, hogy: – Vissza, szentségtörő! Tíz ujjam begyével, tíz tikkadt, szomjas szájjal nyelem vad szeszedet: áradj erembe, tűz, mennyei elem! Butává fagytam; megmeredtek gondolataim is – Idegeimen szaladó fény, be jó, ahogy derítsz. Világosság, igaz okosság jön be a bőrömön, s milyen öröm! Prométeusz szent szelleme, köszönöm! Szemem könnyes még, de szivemben kacaj már, s lám-ni, dal! Édes meleg! Mama! Talált kincs! Te legdrágább ital! S fő-fő tanár! Az a pimasz fagy csak félnapig gyötört, de egy életre megtanultam a legmélyebb gyönyört. Szerelem, eszme, férfi-munka: szép volt – de soha tán boldogság nem hatott igy át, ily állati-igazán. Csak félnap éltem úgy, akár a jégkorszakban a nép s be jó, be jó, be jó, hogy eltelt az a százezer év! Hogy kályha van! hogy a vad ős-tűz így, ólba-fogva vár! Verd csak a szárnyad, drága kotlós, áldott arany madár! Lobogj, dobogj, szép meztelen szív, lét látható szive, egyetlen s mégis osztható szív, sorsunk reménye, te, legfőbb való s titok; halál, te, s örökös ifjúság! Karomba! Hő-ha! Megbocsáss, hogy nem ölelhetlek át.