Hegyre, hóban

Locs-pocsos este, tocsogó,
talpat átáztató.
Hullongva fehér csak, de lenn
csunya csatak a hó.
Tündérfátyol míg leng, de lenn
fölmosó rongydarab.
Lábam ránt le, ég függönye,
s gyúr belőled sarat.
Mit bánom! Hegynek törtetek,
dohogva; de – nini!
egyszercsak lenn a talaj is
elkezd fehérleni.
A lepedők (a lebegők
fönn az éj kötelén)
azon szűzen, tündérien
terülnek le elém.
Szemlátomást, szemem előtt
kap szőnyeget az út;
szemlátomást, szemem előtt
lesz gyönyörű a rút.
Két oldalt is fehér, előbb
csak a hantok hegye,
aztán az egész hant-világ
liliput alpese.
Diadalszőnyegen megyek:
vékony még, talpamat
nem állja még, léptem nyomán
még sötét lyuk marad.
De még egy méter s hirtelen
megbír! És hirtelen
egész lényemet könnyűnek,
szárnyasnak érezem.
Tisztábbnak! Milyen súlytalan
minden! Ámuldozom
a változáson – majd az én
átváltozásomon.
Hát ennyi kell csak, ily kevés,
hogy jókedvű legyek?
Mert az vagyok! Mert már vigan
talpalom a hegyet.
Hogy is volt? Hisz egy perce sincs,
hogy elhagytam a bút,
mintha átléptem volna egy
varázstevő kaput.
Nincs még tán tiz méterre sem
mögöttem a határ,
hol baj s gond elmaradt… Miért?
Mert elmaradt a sár?
Azért! Ne szégyeld! Csak azért!
Ittam az örömöt,
hogy ennyi csak az átmenet
a rossz s a jó között.
A csúf s a szép, a gyász s derű,
az ó és új között.
Be jó – szivem ezt itta –, hogy
ily kicsi a küszöb
a bizalom, a fény felé,
mindenben fölfelé –
Be jó, hogy a legegyszerűbb
lépés a – kezdeté!
S be jó, hogy egy kis hóval is
igy tudsz még hatni rám,
szenvedtető-nevettető
jó természet-anyám!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]