Hegyre, hóban

Locs-pocsos este, tocsogó, talpat átáztató. Hullongva fehér csak, de lenn csunya csatak a hó. Tündérfátyol míg leng, de lenn fölmosó rongydarab. Lábam ránt le, ég függönye, s gyúr belőled sarat. Mit bánom! Hegynek törtetek, dohogva; de – nini! egyszercsak lenn a talaj is elkezd fehérleni. A lepedők (a lebegők fönn az éj kötelén) azon szűzen, tündérien terülnek le elém. Szemlátomást, szemem előtt kap szőnyeget az út; szemlátomást, szemem előtt lesz gyönyörű a rút. Két oldalt is fehér, előbb csak a hantok hegye, aztán az egész hant-világ liliput alpese. Diadalszőnyegen megyek: vékony még, talpamat nem állja még, léptem nyomán még sötét lyuk marad. De még egy méter s hirtelen megbír! És hirtelen egész lényemet könnyűnek, szárnyasnak érezem. Tisztábbnak! Milyen súlytalan minden! Ámuldozom a változáson – majd az én átváltozásomon. Hát ennyi kell csak, ily kevés, hogy jókedvű legyek? Mert az vagyok! Mert már vigan talpalom a hegyet. Hogy is volt? Hisz egy perce sincs, hogy elhagytam a bút, mintha átléptem volna egy varázstevő kaput. Nincs még tán tiz méterre sem mögöttem a határ, hol baj s gond elmaradt… Miért? Mert elmaradt a sár? Azért! Ne szégyeld! Csak azért! Ittam az örömöt, hogy ennyi csak az átmenet a rossz s a jó között. A csúf s a szép, a gyász s derű, az ó és új között. Be jó – szivem ezt itta –, hogy ily kicsi a küszöb a bizalom, a fény felé, mindenben fölfelé – Be jó, hogy a legegyszerűbb lépés a – kezdeté! S be jó, hogy egy kis hóval is igy tudsz még hatni rám, szenvedtető-nevettető jó természet-anyám!