A szíl s a szél
Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél; |
villám rándult, mint megrántott kötél; |
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra |
fakadt a vihar százezer harangja. |
|
Kapkodta fejét a szílfa, az agg, |
vallatott rab a pofonok alatt; |
ahány karja volt, mind hátracsavarta |
a nyár haragba-kékült zivatarja. |
|
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél; |
kiszállt a fából végre egy levél, |
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a |
fiai mellől a hajszolt madárka. |
|
Egy levelet, egy sárga levelet, |
az öreg szíl csak annyit engedett; |
azt vitte a szél, azzal írta égig |
a maga égigérő gyöngeségit! |
|
…Elült a szél s a büszke szíl ugy állt: |
legyőzte – mindörökre! – a halált. |
S hat hét mulva egy őszi szellő szóra |
minden levelét önként sárba szórta. |
|
|
|