A szíl s a szél

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél; villám rándult, mint megrántott kötél; egy percnyi csönd. És bömbölő haragra fakadt a vihar százezer harangja. Kapkodta fejét a szílfa, az agg, vallatott rab a pofonok alatt; ahány karja volt, mind hátracsavarta a nyár haragba-kékült zivatarja. Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél; kiszállt a fából végre egy levél, egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a fiai mellől a hajszolt madárka. Egy levelet, egy sárga levelet, az öreg szíl csak annyit engedett; azt vitte a szél, azzal írta égig a maga égigérő gyöngeségit! …Elült a szél s a büszke szíl ugy állt: legyőzte – mindörökre! – a halált. S hat hét mulva egy őszi szellő szóra minden levelét önként sárba szórta.