Elégia egy öreg vincellérről

Levágta még a napraforgó-főket (megannyi pici napot), majd kirakta a présház oldalán az őszi napra száradni őket; a paprikát is leszedte a kertben, fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés, ívbe aggatta, mikor is leült és meghalt ahelyben, meg, a vén Náci, végelgyengülésben. Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t, ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt, s csak nézem, nézem az ő bevégzett s abbahagyott dolgát, e lejárt napok, földrepottyant bolygók: e törzsnélküli, csak-fej napraforgók katonás sorját, s a paprikákét, a diadal-ívben – s olyat érzek, mint mikor oszló hang van a levegőben – óh mi tiszta dallam szakadt meg itten! –: csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen, vén Náci! Hozott – visz az idő sodra – légy eltemetve és bebalzsamozva ebben a versben!