Égettfa-pusztán

Égettfa-puszta – látom égni a régi fát; lobog egy vén fa s megvilágul egy volt világ. Látom a szilfát, melybe nyilván villám csapott, melytől aztán a vad, kopár táj nevet kapott. Égettfa-puszta – látom égni a régi fát, az önfeláldozó, a hősi keresztapát. Szememmel nem láttam a vén fát magát soha, világol annál ragyogóbban a fa maga. Jártam a dombon, ahol egykor égett, ahol helyén már juhász-házak álltak s öt juh-akol s nyüzsgött a nép, két sváb zenész fútt réz muzsikát, vigadt együtt a puszta, mint egy ős szép család. Együtt dalolt – mert lagzi volt – vő, nász, pap, kocsis: ittunk; ittunk végül a régi vén fára is!