Óceánok

Szabadabb lettem volna, bátrabb, büszkébb, bizony már eleve, ha nekünk is: Magyarországnak lett volna tengere; ha kamaszként, vággyal tele, elülhetek, bár képzeletben, nagy sziklás part-meredeken s alattam zengve-zúgva-élve – mint zöld erdők kék messzesége – a Végtelen! Tágabb, szárnyalóbb volna lelkem, ha legalább a gondolat megutaztat szűz szigetekben, hol nyártól nyárig süt a nap, és ami jó, minden szabad, ha szűk szülőhazám, amelynek csak por, drót s kő határa van, csupán egy kis csücskén kiárad a mindenségbe, ha nyílást kap: határtalan! Rokon a kék viz és a kék ég, a kettős látkör összeforr; rokon a tág tér s a merészség, a mese-táj s az ifjúkor, a Valaha s a Valahol! Rokon a Csöndes Óceán s a másik, az a még csöndesebb, melyben szigetként nem Szumátra: hanem a Föld, a Hold, a Márs, a vad Nap lebeg! Szabadság, Messzeség, ha akkor a ti leckétek kaphatom! Késő már. Előttem pohár bor ősz-esti kőasztalomon, meg lent e pohár Balaton – Ez lettem. Én! Fejem lehajtom. Csak a konok szív súgja, ha fölállnál – állj föl! – kiviláglik, ma sem ér neked, csak bokádig e kis haza! Be jó volna, s be fájsz fölöttem csillag-bójákkal fényes ég! De szenvedve is nő a lelkem; ismerkedés, testvériség számomra minden messziség – Szűk magyar voltomnak s hazámnak s éveimnek gátja között, tőled vár, népek óceánja, új utat e szív s ha bejárta, új kikötőt!