Vadludak

Kezdik az égen mértanukat újból
 
a vadludak:
illesztik hegyes szögbe lengve úszó
 
vonalukat.
Hozzák együgyű rajzaikat ismét
 
a vadlibák.
Ősz! – riad félve föl bennem ma is még
 
a kisdiák.
Szállnak a példák, a libegő ábrák;
 
írja megint
s törli egy titkos kéz az égi táblát
 
kedve szerint.
Készül ezredszer a rejtelmes képlet.
 
Szivem figyel.
Mint a tanyán rég, többet ma sem értek:
 
indulni kell.
Menni, anyámtól, messzi, más világba:
 
ez volt az ősz!
„Más leszel, mint mi!” Otthagyni mi drága,
 
szép: ismerős.
Engedtem, mentem s lettem, ami lettem
 
s szivem sajog;
fáj, hogy nem vagyok – bármily érthetetlen –,
 
ki nem vagyok!
…Írják a libák, kijavitva gyorsan,
 
a jeleket.
Gágognak egyet, mint gyerekkoromban
 
s ellengenek!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]