Menedék

Hiába csitítasz, vigasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;
beteg vagyok s áltatni azzal
nem mersz te sem: meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs mód rá, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok –
kit ez gyötör, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképét, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.
 
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így nézz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
 
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is oly nagyon rettegek.
 
Tudjam nem elgyávulva nézni,
mit elkerülni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, – halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora – „utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet tereád emelnem”
és – te teneam moriens
deficiente manu – „téged
fogjon bukó kezem.” Te ments…
 
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és
tisztátalanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]