Menedék

Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok – kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.   Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.   Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek.   Tudjam nem elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, – halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora – „utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem” és – te teneam moriens deficiente manu – „téged fogjon bukó kezem.” Te ments…   Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.