Doleo, ergo sum¹

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok! Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot. Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín mutatja be vendégeimként a szerveim. Istennyilák futnak a csonton, idegemen. Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem. Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek, fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek! Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam. Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog. A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok! Álomvilágban él, kinek csak öröme van. Rosszul érzem, de legalább én érzem magam! S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”! Kik tudták a valót e földön és föld fölött, az igazságot? A szegények, a szenvedők. Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek. Így lehettek a gyógyítók is a – betegek! Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok: népek vezetői, legyetek izzó idegducok!