A sárga házban

Láttam Napoleont zokogni, zsák-ruhában Jézus-királyt, az élő Buddhát, őt röhögve: éppen saját sarába vájt. Láttam egy zubbonyban-vicsorgót, kinek arc-rándulásai csapdosták rám, amit ököllel nem tudhatott rám sujtani. Láttam négy szörnyű folyosón a békétlen elesetteket, kik nem birták már józan ésszel továbbvinni az életet. Oh, elképzeltem bonaparti, jézusi nagy fájdalmatok: testvéreim, a súlyt, amelytől lerogytatok s – fölszálltatok! De aztán irigység fogott el, bárhogy – ledobtátok a súlyt! A lázadó lélek, akárhogy, de végül is fölszabadult! De én, ki hordom, józan ésszel, ki tudja, én mit szenvedek, mi nyom s mi köt s, jaj, mi kisért, míg kezet nyujtok mindenkinek?! Gyomrom, szivem, idegem rossz már, egy rendíthetetlen: agyam; nincs még oly szörnyű Sárga Ház, mint amibe én zártam magam!