Bélyegesek

Vitt a villamos; – mint a háló szűrte szemem a tömeget: rögeszmém volt már nézni, bárhol, ki a nálam is öregebb. Ez, az, amaz! Saját jövőmet vizsgáltam az arc-romokon. S belém nyilalt a szívriasztó hasonlóság: mind rokonom! Velük kaptam egy anyanyelvet, egy édent, egy szülőhazát (téged, délszaki, barnabőrű, fűszerszigeti ifjuság!). Velük volt közös ideálom, hiedelmem, egem, hitem, velük égek közös pokolban, ha e hitem elveszitem (abban, hogy oda bár az éden, van föld s munka, gyümölcsöző, elszállt a menny bár, áll fölöttünk csoda-népesen a jövő). Kinai és kinai közt vagy néger és néger közt se több, a szín-, a vér-, a sorsközösség, mint mi bennünket összeköt. Közös célt, hajh, közös utat mi lelünk, egyívásuak! Sárgafoltunk van, közösebb, mint nemrég a kivetetteké – velük megyek máris menetben egy szörnyű téglagyár felé – Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell feleznem hát bút s örömöt; a többi – bámész utca-nép csak; ha szán, ha pénzt lök, ha röhög: más! Más az étele, szokása, sorsa: idegen! Nem-rokon! Dacosan, sértetten soká ezt gondoltam. Már nem gondolom. Mert már tudom, hogy kik a járdán úgy feszítettek az imént, a menet végén, folytatásul, mind bekerülnek mi közénk. Tudom: néhány perc s oh milyen vad zűrzavar lesz, micsoda vak rémület lesz köztük a „gyűrű”, az igazoltatás miatt – Szeretnék odaszólni nékik: fussatok, míg ideje van; fussatok gyorsan – csomagolni, mert a menekvés – hasztalan! Motyóba gyorsan kenyeret, gézt, vajat, aszpirint, takarót, s csókot hamar, kiknek a búcsú nem is az, ha nincs búcsúcsók, aztán, gyerünk! Elég a holmi, sőt fölös is, bármily kevés! Így szólnék. Nem szólok. Hiába ez is, a figyelmeztetés. Hisz megadták hajdan az intést s hasztalan adták nekem is; pedig nem is akárkik adták – utoljára szegény Babits… Nézem némán a járda népét s nem bánva, ki ért, ki nem ért, tisztelgek bensőmben nekik, mint elitéltnek az elitélt.