Elmultam harminc…

Elmultam harminc? Sőt elmultam negyven?
 
Nem igaz.
Ezerkilencszázkettőben születtem?
 
Nem igaz.
S holnap kilencszázötven… mit is írnak?
 
Nem igaz! Elég már,
meddig higyjek még zagyvaságaidnak,
 
eleget hazudtál,
világ! Eh, világ! Nem élnék örökké?
 
Nem igaz.
Én leszek holnap a kukacos földé?
 
Nem igaz.
Nekem parancsol ez a csillagrendszer?
 
Nem igaz! Hiába
ok, indok, érv, jog – jobb, ha rá se kezdel
 
a „példák” sokára,
hogy nyárra ősz jő s őszre tél s tavaszra…
 
Nem igaz.
Nem vert le engem soha más kudarca.
 
Nem igaz,
hogy mi jó, mi szép volt, csak mert sokáig
 
tartott, vagyis kellett,
egyszerre rosszá, iszonyúvá válik
 
érdemiért szenved!
Állok és mondom konokan, mig élek:
 
nem igaz,
nem rend és nem jog, nem igaz itélet,
 
nem igaz,
hogy semmivé vál szívünkben e minden.
 
Betömheti számat
itt fenn az ész és a marék rög ott lenn,
 
az se magyarázat.
Állok és küzdök… S valahányszor meglep,
 
mindannyiszor ismét
küzdeni, tenni, teremteni kerget
 
az elmulás: nincs vég!
Az vagy, a munkád! S az sose veszendő,
 
az soha meg nem hal.
Fogadj be, örök jobb-világ: jövendő,
 
bár egy gondolattal!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]