Beesteledett

Beesteledett, addig vártalak. Hol tűnsz elő? A liget hajlatag bokra közül melyik rezgő fenyőcske lesz meselény megint: kibújsz belőle, – mint tojásaikból a madarak – hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj? melyik hajlongó nyírfa-csemete lesz varázsütésre egyszerre te, tündér, kit a természet nekem ad,   hogy végre jót is adjon – Szeretek itt a rév körül a parton. Veled terhes a táj. Mozgásodat – ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad –   rajzolja, skicceli, el-eltalálja, aztán elveti a nád, a sás, a fűzfaág kitartón; ahány bokor, tréfálva fölmutat, – jó volna? – mondja s rögtön visszakap.   S ha végül is megkönyörül az alkony s ha végül is te vagy, oly csoda vagy, mint a tengerhab-szülte istenasszony,   az alaktalanságból, a csaló   homályból a mellreszorítható szelíd, biztos valóság… főleg aztán, hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál.