Tikk-takk

Elült a vendéglő zenéje. Elült a rév, elült az út. És lassan fölhangzott az éjbe, ahogy a hullám partra fut.   Ki-kifutott a sziklagátra s újból visszazuhant. Tikk-takkolás lopakszik elő így a szoba-zúgból,   ha elpihen a ház. Tikk-takkolt lent a tó. Hevertem, aludtam, mélyet, jót, ahogy csak otthon rég, amíg felettem öreg óránk tikk-takkozott.   Mélyen a mély gyermekkor melegében szunnyadtam, amíg valami nem kezdett – hiányával éppen –   nyugtalanítani. Hogy újra s újra felneszeltem. Sötét volt. Hány óra lehet? Mérte a tó a mérhetetlen perceket s véges szívemet.   Járt az idő egykedvű zajjal – tikk-takk –, ahogy az óra jár. És újra elaludtam, azzal:   mikor fog ütni már? S egyszerre érc-zöngésű szörnyű kondulást ütött a – világ? az a tikk-takkos égi ős-mű? És újra vert, és akkorát,   hogy elsőül is föl az ébredt bennem, a gyermek-döbbenet: betelt az Idő! az Ítélet   végórája – elérkezett! Aztán, no, persze hát – fölültem; dohány, öngyujtó, hosszú slukk, és máris helyén állt körültem szék, asztal, ablak, tó meg út –   kinéztem, mélyet – mosolyogtam; nagy éjszaka volt, fönt a hold – az óralap, a mutatótlan! –   s már bántam: mégse szólt! És gyűlt már újra a szivemben az emberi ős szomjuság: igazságot! belegebedjen, belevesszen bár a világ!   – Te sem akarnád, szólt az addig néma ész. S a szív: – Itt vagyunk, tennünk kell! – Teszünk is! – Ugyan mit?!   Tikk-takkolunk.