Nagybátyám

„Arra az öt-hat évre,   mi nekem még hátra lehet?!” – mondta, vidámat legyintve, a bátor,   szikár öreg,   „arra az öt-hat évre   a csudának kell új ruha!” és ránk mosolygott és nem mű-mosoly volt   a mosolya.   Csak néztük – összenézve –,   hogy hogyan tud nevetni még! Még ő ismétli, ő nekünk! – halálos   ítéletét!   Mert hisz a kert, az   egész szöllőfedte, szelid dombvidék siralomház neki, honnan   halni viszik.   Mikor? Nem mindegy,   hogy öt év vagy öt nap mulva? Halál, mi a legszörnyűbb hurkod? A közelgő,   szoros határ!   De Náci bácsi   nem félt, de vidáman tekintgetett a permetezőgépre, melyet aztán   hátára vett.   S ment, hunyorítva,   ravaszdi képpel, szinte sunyin, mint aki végül kifog valakin, már   ő tudja, kin!   Bújt a dologba,   vitte csak a dolgát – akkoriba már hetven éve összeforrva véle,   mint héj s csiga.