Amikor az óceán partjára jutottam

Kezdte az éj már bútorozni zordon lakóhelyét: a csillagok kijöttek és jöttek s jöttek s minden ismerős lett, akárcsak otthon. Tenger távoli halma alól kilépett a Göncöl, saroglyájával előre, s lett Franciaország oly kicsi tőle, szinte enyém lett: már nem szorított. Jártam föl-le váltig; aztán a Fiastyúk láttán leültem; úgy néztem szét a roppant világűrben, mint aki járt itt. Jött kútunk fölül szinte, oly nyugodtan a Hold, társává törpítve a földet. Mint apám mellett, ha a bakra fölvett, ültem, dudoltam. Milyen pici is az a nagy Mindenség! Milyen óriás dolog: benne élek! Mienk a világ! – szívem ilyet érzett, érez ma is még.