Gyalogút

Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad, meglátni benne a gyalogutat, az ösvényt, melyet még a tavaszi fölszántás után vágott valaki. Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag, biz jócskán girbe-gurba kisutat? Akárki kezdte, nem kételkedett, célt fogott, indult és – megérkezett. Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt, amely azóta régen összetört. A szemmértéke nem volt mérnöki – Kolumbuszi volt! Tisztelet neki! Olyan az ösvény biz, mint a kötél, ha két fa között már-már földet ér, olyan az ösvény… olyan, vagy ilyen, megy már irányán mindenki hiven. Ha látja is fölös kanyarjait, élő azokon többé nem javít. Haladok rajta én is szisz-telen. A hagyományt lám én is tisztelem. A hagyományt és emlékeimet. Én nem bánom, hogy így megtekereg; így kerül zeg-zúgába ürgelyuk, így lesz igazi, meghitt gyalogút. Így lesz olyan, mint nekem volt, midőn apám ebédjét vittem délidőn s összeborultak és fejem felett csüngtek szinte a kövér rozsfejek! Az volt az út! Kétoldalt: rengeteg! Jártam kamaszként rajta réveteg arra gondolva: oh, ha most… ha itt… Beh átöleltem volna valakit!