Gyalogút

Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad,
meglátni benne a gyalogutat,
az ösvényt, melyet még a tavaszi
fölszántás után vágott valaki.
Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag,
biz jócskán girbe-gurba kisutat?
Akárki kezdte, nem kételkedett,
célt fogott, indult és – megérkezett.
Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt,
amely azóta régen összetört.
A szemmértéke nem volt mérnöki –
Kolumbuszi volt! Tisztelet neki!
Olyan az ösvény biz, mint a kötél,
ha két fa között már-már földet ér,
olyan az ösvény… olyan, vagy ilyen,
megy már irányán mindenki hiven.
Ha látja is fölös kanyarjait,
élő azokon többé nem javít.
Haladok rajta én is szisz-telen.
A hagyományt lám én is tisztelem.
A hagyományt és emlékeimet.
Én nem bánom, hogy így megtekereg;
így kerül zeg-zúgába ürgelyuk,
így lesz igazi, meghitt gyalogút.
Így lesz olyan, mint nekem volt, midőn
apám ebédjét vittem délidőn
s összeborultak és fejem felett
csüngtek szinte a kövér rozsfejek!
Az volt az út! Kétoldalt: rengeteg!
Jártam kamaszként rajta réveteg
arra gondolva: oh, ha most… ha itt…
Beh átöleltem volna valakit!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]