Egy bagón

Egy régi szólás jut eszembe, itt szunnyadt szívembe temetve. Ma gyúlt ki, vakitón; akár ha sötét szobában gyúl ki lámpa. Hordtam gyerekként és kamaszként, ma nyilt ki csak lezárt parancsként, ma adta ki, akár egy titkot, mit én is ím kinyilvánítok. „Egy bagón voltak…” ennyi, nem több, a szó, az ősöktől öröklött. Egy bagón: igy mondták a régi pásztorok: testvér-módra élni. Legény legénnyel hogyha megfért, szegény szegénnyel egy bagón élt, a karámnál, a puszta-zúgban, kuruc-táborban, vándor-útban. Egy bagó, egy pofa bagója került csak élveznivalója két embernek vagy négynek-ötnek, ha nem egész seregletöknek. Azt rágta ki-ki sorra érve. Undoritó! No, ki tenné be? – Betették ők s köpték a nyálat. Úgy élt az ember, mint az állat. Egymás bűzében-melegében, butykos- meg bagó-felezésben, ez volt az apák sora, nem más, hirdeti híven ez a mondás. Hirdeti ez a tanu fennen, tisztán, megvesztegethetetlen; hirdeti atlantiszi mélység feledésbe húllt szenvedését. De ez volt mégis az erősség, de ez volt a csírád, közösség, de élt a szegény bármiképp is, az emberség ő vala mégis! Így éltek eleink, biz így ők. Így mégis! – hirdeti e hirnök, szólva paraszti módra zordan, de mégis szív-vigasztalóan.