Kovácsfiak

Megállt a fürge kalapács,
kezét nyujtotta a kovács
keményen, ifjan: neki meg, lám,
ez az évvégi bizonyitvány!
Mint – hányszor! – pörölye nyelét,
úgy markoltam meg tenyerét.
„Kapnék csak ilyet, kalapácsot,
megkalapálnám a világot”;
„én a gondolat, én a fő,
ti meg a szolgáló erő:
ez volna szerszám, igazándi,
az igazságért odavágni!” –
– mondtam szaporán, mert ki más,
testvérbátyám volt a kovács.
„Jó!” – mondta s visszanyomta markom
rámnevetve, hogy vajh kitartom?
Diák voltam, nyakas gyerek,
tartottam, amíg lehetett.
De aztán, aztán bíz én jártam
kalapácsként az ő markában.
Húsz éve, hogy porban enyész –
Fog ma is a testvéri kéz.
És én vagyok a kalapács.
Velem dolgozik a kovács.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]