Kovácsfiak

Megállt a fürge kalapács, kezét nyujtotta a kovács keményen, ifjan: neki meg, lám, ez az évvégi bizonyitvány! Mint – hányszor! – pörölye nyelét, úgy markoltam meg tenyerét. „Kapnék csak ilyet, kalapácsot, megkalapálnám a világot”; „én a gondolat, én a fő, ti meg a szolgáló erő: ez volna szerszám, igazándi, az igazságért odavágni!” – – mondtam szaporán, mert ki más, testvérbátyám volt a kovács. „Jó!” – mondta s visszanyomta markom rámnevetve, hogy vajh kitartom? Diák voltam, nyakas gyerek, tartottam, amíg lehetett. De aztán, aztán bíz én jártam kalapácsként az ő markában. Húsz éve, hogy porban enyész – Fog ma is a testvéri kéz. És én vagyok a kalapács. Velem dolgozik a kovács.