| Vizben úsznak a kertek; félsziget |
| a kis falu már; s nő az áradat. |
| Megtettünk mindent, mit ember tehet. |
| Kint vaksötét: egy csillag sem fakad. |
| A teendő már Istenre marad. |
|
| Bűzlő olajmécs füstköde alatt |
| fujja az öreg iskolafalak |
| között a Himnuszt a gyülekezet, |
| majd a Szózatot, majd azt, hogy „Tebenned |
| bíztunk!…” Kézben a söveg, a kalap; |
| nyakak és tar fejek ere dagad, |
| üstökök gácsérfarkai rezegnek |
| a buzgalomtól. Csengőn ki-kicsap |
| egy kislány hangja, mint lélekharangé. |
|
| És énekel a kurátor, a pap |
| és tíz gyermeke közt a szikár papné |
| és korom száll és sűrű csizmaszag |
| s rebeg benne a lámpa sárga nyelve |
| és tenger már a világ és szakad, |
| percenként vadabbul nekieredve, |
| a téli eső a sötét vizekre! |
|
Bodroghalász, 1948. január 24. |
|