Árvíz1

Vizben úsznak a kertek; félsziget
a kis falu már; s nő az áradat.
Megtettünk mindent, mit ember tehet.
Kint vaksötét: egy csillag sem fakad.
A teendő már Istenre marad.
Bűzlő olajmécs füstköde alatt
fujja az öreg iskolafalak
között a Himnuszt a gyülekezet,
majd a Szózatot, majd azt, hogy „Tebenned
bíztunk!…” Kézben a söveg, a kalap;
nyakak és tar fejek ere dagad,
üstökök gácsérfarkai rezegnek
a buzgalomtól. Csengőn ki-kicsap
egy kislány hangja, mint lélekharangé.
És énekel a kurátor, a pap
és tíz gyermeke közt a szikár papné
és korom száll és sűrű csizmaszag
s rebeg benne a lámpa sárga nyelve
és tenger már a világ és szakad,
percenként vadabbul nekieredve,
a téli eső a sötét vizekre!
 

Bodroghalász, 1948. január 24.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]