Bevezető

Két hegy között, ha nyitott a terep
s golyószórásba kerül a sereg,
de csak vonul, mert nincsen útja más
– s most célja sem – csak az a vonulás:
így jöttem, hoztam azt a csapatot,
aki a szándékaimmal vagyok;
aki hű eszményeimmel, konok
gondjaimmal egy s mégis száz vagyok:
ember, kinek a bolygók tere szűk,
magyar, ki már magyar csak mindenütt,
világjáró, kiművelt s ostoba,
vad pusztafi, ki nem okul soha,
annyi terv s út, ahányat vált agyunk,
de mégis egy sors, mert hisz meghalunk –
Hadként így hoztam, mint mindannyian,
számlálhatatlan s egyetlen magam,
midőn elért az ólomförgeteg,
mely megpróbál majd mindegyőtöket,
ha majd a csupa lomb-domb ifjuság
egyszer csak üres terepre bocsát
és fedezék és védelem sehol,
csak amit hajdan-magadból hozol –
Így meneteltünk – mi adott erőt? –
szépkorom után, halálom előtt.
Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;
hullt s halt az egy, de haladt az egész.
De akárhány a sebesült s halott,
de a had megvan, de én megvagyok.
S mert öl halhatatlant is e halál,
futott eszme is, gyáva ideál.
De a haddal, mely fogytán sem fogyó,
megvan az is, a régi lobogó,
mit rámbizott egy nagyobb sors, talán
egy nép, talán csak pásztor nagyapám,
azzal, hogy bajban, szélben talpraállt
lángként küzdve hogy űzte a homályt,
tettel példázva, igazi vezér,
mit kér becsület, hűség, tiszta cél
attól, aki él! Hány sebem sajog,
vércsorgásuk e buzgó verssorok,
e szívből, melyet számadásra már
a teljes idő, a jövő citál.
Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?
Nem titkolom: hogy ti se féljetek!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]