Bevezető

Két hegy között, ha nyitott a terep s golyószórásba kerül a sereg, de csak vonul, mert nincsen útja más – s most célja sem – csak az a vonulás: így jöttem, hoztam azt a csapatot, aki a szándékaimmal vagyok; aki hű eszményeimmel, konok gondjaimmal egy s mégis száz vagyok: ember, kinek a bolygók tere szűk, magyar, ki már magyar csak mindenütt, világjáró, kiművelt s ostoba, vad pusztafi, ki nem okul soha, annyi terv s út, ahányat vált agyunk, de mégis egy sors, mert hisz meghalunk – Hadként így hoztam, mint mindannyian, számlálhatatlan s egyetlen magam, midőn elért az ólomförgeteg, mely megpróbál majd mindegyőtöket, ha majd a csupa lomb-domb ifjuság egyszer csak üres terepre bocsát és fedezék és védelem sehol, csak amit hajdan-magadból hozol – Így meneteltünk – mi adott erőt? – szépkorom után, halálom előtt. Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés; hullt s halt az egy, de haladt az egész. De akárhány a sebesült s halott, de a had megvan, de én megvagyok. S mert öl halhatatlant is e halál, futott eszme is, gyáva ideál. De a haddal, mely fogytán sem fogyó, megvan az is, a régi lobogó, mit rámbizott egy nagyobb sors, talán egy nép, talán csak pásztor nagyapám, azzal, hogy bajban, szélben talpraállt lángként küzdve hogy űzte a homályt, tettel példázva, igazi vezér, mit kér becsület, hűség, tiszta cél attól, aki él! Hány sebem sajog, vércsorgásuk e buzgó verssorok, e szívből, melyet számadásra már a teljes idő, a jövő citál. Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? Nem titkolom: hogy ti se féljetek!