Kézfogások¹

1956

Bevezető

Két hegy között, ha nyitott a terep

s golyószórásba kerül a sereg,

de csak vonul, mert nincsen útja más

– s most célja sem – csak az a vonulás:

így jöttem, hoztam azt a csapatot,

aki a szándékaimmal vagyok;

aki hű eszményeimmel, konok

gondjaimmal egy s mégis száz vagyok:

ember, kinek a bolygók tere szűk,

magyar, ki már magyar csak mindenütt,

világjáró, kiművelt s ostoba,

vad pusztafi, ki nem okul soha,

annyi terv s út, ahányat vált agyunk,

de mégis egy sors, mert hisz meghalunk –

Hadként így hoztam, mint mindannyian,

számlálhatatlan s egyetlen magam,

midőn elért az ólomförgeteg,

mely megpróbál majd mindegyőtöket,

ha majd a csupa lomb-domb ifjuság

egyszer csak üres terepre bocsát

és fedezék és védelem sehol,

csak amit hajdan-magadból hozol –

Így meneteltünk – mi adott erőt? –

szépkorom után, halálom előtt.

Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;

hullt s halt az egy, de haladt az egész.

De akárhány a sebesült s halott,

de a had megvan, de én megvagyok.

S mert öl halhatatlant is e halál,

futott eszme is, gyáva ideál.

De a haddal, mely fogytán sem fogyó,

megvan az is, a régi lobogó,

mit rámbizott egy nagyobb sors, talán

egy nép, talán csak pásztor nagyapám,

azzal, hogy bajban, szélben talpraállt

lángként küzdve hogy űzte a homályt,

tettel példázva, igazi vezér,

mit kér becsület, hűség, tiszta cél

attól, aki él! Hány sebem sajog,

vércsorgásuk e buzgó verssorok,

e szívből, melyet számadásra már

a teljes idő, a jövő citál.

Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?

Nem titkolom: hogy ti se féljetek!

Kalicka

Kopár határ vén csőszháza,

épp csak a füstje cifrázza,

meg egy füzér kukorica,

meg az alatt egy kalicka.

Külön kis ház az a kalit,

benne egy örvösfi lakik;

egy kis elcsípett szabadság

lakja azt a fa-kalickát.

A „gazda”, a felesége

azt nézi meg, hazatérve,

az a jószág. Süldő lányuk

annak tölt egy pici vályut.

Egy kis rabot tart ott a rab,

azt hiszi, attól szabadabb;

szeretet-szomjú szeretet

gyötör ott egy kis életet.

Nem elég háznépe kínja,

annak, aki azt se bírja;

etetésre-itatásra

több kell annak kiszidásra.

Aki nem mer visszaszólni,

az kiván csak parancsolni;

a lélek, a szárnyaszegett,

lakik a fa-rácsok megett.

Lélek, nem is egy családé,

egész országé, hazáé

lakik azon óriásan

abban a kis kalickában.

1942

Viharban

Dörgött az ég, ömölt az eső,

nem szólt, csak egy madár;

ő tudta – úgy is lett –, kitisztul

most már a láthatár.

Hogy fújta itt a kis fenyőfán;

hogy jön a jóidő!

Úgy fújta, mintha fényben égne

máris erdő-mező.

Úgy fújta, versenyt a viharral

a büszke, hetyke dalt,

hogy végül is leénekelte

a bőgő zivatart.

Hogy mi az érdem, ha előre

tudta: közel a fény?

Semmi. Csak az – hogy’ ázott-fázott,

remegett, félt szegény!

A szomszéd

Elvitték és megölték

legény fiát.

„Hajh, a háború!” – nyögte

szántva tovább.

Most: „Nem tűröm! Elég!” – így

fogadkozik.

Holnap viszik sorozni

a lovait.

Most kél haragra? – kérdem,

de hangtalan;

valahol – én is érzem –,

valahol szörnyü mélyen

igaza van.

1943

Fecskék

Milyen természetesen, szeliden

lakta a kitört ablakú szobát

az a fecskecsalád

s milyen

vad ki-beszárnyalás, gyors csirrogás,

milyen bőszült fecske-káromkodás

fogadott bennünket, a ház

régi lakóit, mikor visszatértünk

a front után s mi raktuk meg a fészkünk,

elébb

leverve persze az övék.

Még ma is itt kerengnek

az ablakom előtt,

meg-megsúrolva lapját az üvegnek,

mint elszánt tüntetők.

És én a gazda,

gondolhatok percenként igazamra,

kimehetek,

bejárhatok völgyet-hegyet,

én, én vagyok

a betolakodott.

Táncolók

Tűzhely lapjára csöppent, sziszegő,

gőzvető sok csöpp, sírva szökdelő,

pöffenj, forogj, sistergő nemzedék,

csöpög utánad, csöppen újra még!

Apád, nagyapád így sírt, sziszegett,

kapkodta lábát parazsa felett;

kijutott mindig és kijut a kín

a Duna–Tisza tűzlapályain.

Elforrt Rákóczi, Petőfi konok

korszaka, dobva hány gőzoszlopot,

vetve hány hős táncugrást fölfelé

a nagyvilág, vagy a vak ég elé!

S ha volt égető mindig itt a föld,

lett égetőbb még mindig, mint előbb,

lett az a hopp-ropp egyre szaporább,

noha nem hallasz semmi muzsikát.

Sandítsz fölfelé? Milyen kárhozat

engesztelése ez az áldozat?

És meddig tart és ki mikor apad

a tartalék, amelynek csöppje vagy?

És nincs szünet. És csöppen, hull a csepp

és végezzük a szökelléseket.

Kinek nem elég? Miért nem elég?

Egy szép táncverseny minden nemzedék.

Szíved és elméd minél hűvösebb,

lesz sistergésed annál hevesebb.

Fordított tűzpróba, istentelen;

azt égeti el, aki bűntelen!

És nincs menekvés. Futhatsz bárhová,

bevág ez a láng talpaid alá

és visszahajt, ott járd, mint ők, akik

felrugták maguk a csillagokig!

Zürich, 1946

A boulevard Bourdon-on

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

szemben

a régi úttal, melyen egykoron,

huszonegy éve,

Annát vezettem.

Itt ballagok a sűrüsödő éjbe.

Erre jöttünk a boulevard Bourdon-on.

Este,

hány este a szeles rakpartokon!

Már kéz a kézbe,

de még nem te s te,

a Bastille felé s a jövő elébe.

Erre jöttünk a sötét fasoron.

Bátran.

Oh mennyi dal, tűz, hit, forradalom

és remény fért be

szivünkbe, szánkba –

Nem elénk néztünk, hanem föl az égre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

onnan,

amerre akkor ifjan, szabadon

az égre nézve

eltávolodtam –

Jövök szellemként óracsöndülésre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

Ennyi

csupán a kín, a könny, a fájdalom

mindent túlélve

kisértet lenni?

Visszatérni az emlékek terére?

Örökre szép, mi szép volt egykoron,

Anna,

ezt dúdolom a boulevard Bourdon-on.

Köszönet érte,

hogy föl, magasba

nézve lépek ma is, semmit se félve,

a mindörökre sűrüsödő éjbe.

Árvíz¹

Vizben úsznak a kertek; félsziget

a kis falu már; s nő az áradat.

Megtettünk mindent, mit ember tehet.

Kint vaksötét: egy csillag sem fakad.

A teendő már Istenre marad.

Bűzlő olajmécs füstköde alatt

fujja az öreg iskolafalak

között a Himnuszt a gyülekezet,

majd a Szózatot, majd azt, hogy „Tebenned

bíztunk!…” Kézben a söveg, a kalap;

nyakak és tar fejek ere dagad,

üstökök gácsérfarkai rezegnek

a buzgalomtól. Csengőn ki-kicsap

egy kislány hangja, mint lélekharangé.

És énekel a kurátor, a pap

és tíz gyermeke közt a szikár papné

és korom száll és sűrű csizmaszag

s rebeg benne a lámpa sárga nyelve

és tenger már a világ és szakad,

percenként vadabbul nekieredve,

a téli eső a sötét vizekre!

Bodroghalász, 1948. január 24.

Göcsejben

Rakja lába alá kévéit ez a gazda,

emelkedik velük percenként magasabbra.

Döfköd maga körül, mint holmi várfokon.

Kerek itt az asztag, mint ósdi vártorony.

Ilyet rak a szegény; csupán a tehetőse

csinál errefelé asztagot háztetősre.

Kapja villára hát, ahogy hozzárepül

kévéit az a kis arató emberül,

veti maga elé, rendezi karikába

s ahogy egy sor kitell, rajta is már a lába,

tiporja ügyesen, egy lépést nem hibáz,

ez ám a győzelem, ez ám győzelmi tánc,

akár Kinizsié, akár Dávid királyé,

akár körötte itt még nyolc-tiz jó-komáé;

velük emelkedik.

Már fölemelkedett egy jó emeletig.

Már az adogató asszonynak az a gondja,

hogy fog leszállni róla.

És már én is azon mosolygok, hogy ilyen

fölemelkedésben tellnék csak örömem,

hogy nem vágyódom én, csak ilyen villa-rakta

emberi szép magasba,

hogy az én művem is, kévénként rendesen,

így nőjjön föl velem.

1949

Kovácsfiak

Megállt a fürge kalapács,

kezét nyujtotta a kovács

keményen, ifjan: neki meg, lám,

ez az évvégi bizonyitvány!

Mint – hányszor! – pörölye nyelét,

úgy markoltam meg tenyerét.

„Kapnék csak ilyet, kalapácsot,

megkalapálnám a világot”;

„én a gondolat, én a fő,

ti meg a szolgáló erő:

ez volna szerszám, igazándi,

az igazságért odavágni!” –

– mondtam szaporán, mert ki más,

testvérbátyám volt a kovács.

„Jó!” – mondta s visszanyomta markom

rámnevetve, hogy vajh kitartom?

Diák voltam, nyakas gyerek,

tartottam, amíg lehetett.

De aztán, aztán bíz én jártam

kalapácsként az ő markában.

Húsz éve, hogy porban enyész –

Fog ma is a testvéri kéz.

És én vagyok a kalapács.

Velem dolgozik a kovács.

Egy bagón

Egy régi szólás jut eszembe,

itt szunnyadt szívembe temetve.

Ma gyúlt ki, vakitón; akár ha

sötét szobában gyúl ki lámpa.

Hordtam gyerekként és kamaszként,

ma nyilt ki csak lezárt parancsként,

ma adta ki, akár egy titkot,

mit én is ím kinyilvánítok.

„Egy bagón voltak…” ennyi, nem több,

a szó, az ősöktől öröklött.

Egy bagón: igy mondták a régi

pásztorok: testvér-módra élni.

Legény legénnyel hogyha megfért,

szegény szegénnyel egy bagón élt,

a karámnál, a puszta-zúgban,

kuruc-táborban, vándor-útban.

Egy bagó, egy pofa bagója

került csak élveznivalója

két embernek vagy négynek-ötnek,

ha nem egész seregletöknek.

Azt rágta ki-ki sorra érve.

Undoritó! No, ki tenné be? –

Betették ők s köpték a nyálat.

Úgy élt az ember, mint az állat.

Egymás bűzében-melegében,

butykos- meg bagó-felezésben,

ez volt az apák sora, nem más,

hirdeti híven ez a mondás.

Hirdeti ez a tanu fennen,

tisztán, megvesztegethetetlen;

hirdeti atlantiszi mélység

feledésbe húllt szenvedését.

De ez volt mégis az erősség,

de ez volt a csírád, közösség,

de élt a szegény bármiképp is,

az emberség ő vala mégis!

Így éltek eleink, biz így ők.

Így mégis! – hirdeti e hirnök,

szólva paraszti módra zordan,

de mégis szív-vigasztalóan.

Gyalogút

Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad,

meglátni benne a gyalogutat,

az ösvényt, melyet még a tavaszi

fölszántás után vágott valaki.

Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag,

biz jócskán girbe-gurba kisutat?

Akárki kezdte, nem kételkedett,

célt fogott, indult és – megérkezett.

Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt,

amely azóta régen összetört.

A szemmértéke nem volt mérnöki –

Kolumbuszi volt! Tisztelet neki!

Olyan az ösvény biz, mint a kötél,

ha két fa között már-már földet ér,

olyan az ösvény… olyan, vagy ilyen,

megy már irányán mindenki hiven.

Ha látja is fölös kanyarjait,

élő azokon többé nem javít.

Haladok rajta én is szisz-telen.

A hagyományt lám én is tisztelem.

A hagyományt és emlékeimet.

Én nem bánom, hogy így megtekereg;

így kerül zeg-zúgába ürgelyuk,

így lesz igazi, meghitt gyalogút.

Így lesz olyan, mint nekem volt, midőn

apám ebédjét vittem délidőn

s összeborultak és fejem felett

csüngtek szinte a kövér rozsfejek!

Az volt az út! Kétoldalt: rengeteg!

Jártam kamaszként rajta réveteg

arra gondolva: oh, ha most… ha itt…

Beh átöleltem volna valakit!

Ibolyaszag¹

Ibolyaszag, ibolyaillat,

bizony én téged is dalollak,

te magyarázod a legszebbet

nehéz szivemnek.

Honnan is jössz te, milyen mélyből,

milyen fény vagy te milyen éjből,

üzenettel a pokol földből

milyennel jössz föl?

Hullák honából, elmulásból,

mily vígasz vagy a rothadásból?

Szelid lehe szűzen-halt lányok

hű sóhajának?

Szívlak, szívlak, édes lehellet,

megújít, ahogy belehellek.

Ha van a földnek lelke, illat,

én annak hívlak.

Bölcs tréfa-szó régvolt apáktól,

szívemhez derűs biztatás szól,

hogy mindegy, ha fentről, vagy – holnap –

lentről szagollak.

Micsoda édes kóstoló vagy,

szimat bor vándor szomjazónak?

Mért bólogok, mért vagyok boldog,

pedig szomorgok?

Hát azt is hagyom én reátok,

sírom gyepénél kik megálltok,

biztató fogadóba ment be,

ki itt pihent le.

Vidám reggel

Nagymosást, milyen gyönyörű

teregetést csinált a zápor;

tündököl tető, ég, fa, fű,

meg a szivem a tisztaságtól.

Megyek, még nem tudom, hova

megyek, hang nélkül énekelve,

utaim korlátlan ura,

hű tagjaim friss fejedelme.

Megyek a munkámmal, ahogy

az a kapás paraszt a dombra.

Munkám: lássam szavakba fogva,

hogy milyen elhagyott vagyok!

Megyek szöllők kis útjain:

ne találkozzam senkivel;

soha nem voltunk ily közel

egymáshoz, embertársaim!

Amikor az óceán partjára jutottam

Kezdte az éj már bútorozni zordon

lakóhelyét: a csillagok kijöttek

és jöttek s jöttek s minden ismerős lett,

akárcsak otthon.

Tenger távoli halma alól kilépett

a Göncöl, saroglyájával előre,

s lett Franciaország oly kicsi tőle,

szinte enyém lett:

már nem szorított. Jártam föl-le váltig;

aztán a Fiastyúk láttán leültem;

úgy néztem szét a roppant világűrben,

mint aki járt itt.

Jött kútunk fölül szinte, oly nyugodtan

a Hold, társává törpítve a földet.

Mint apám mellett, ha a bakra fölvett,

ültem, dudoltam.

Milyen pici is az a nagy Mindenség!

Milyen óriás dolog: benne élek!

Mienk a világ! – szívem ilyet érzett,

érez ma is még.

Nagybátyám

„Arra az öt-hat évre,

mi nekem még hátra lehet?!” –

mondta, vidámat legyintve, a bátor,

szikár öreg,

„arra az öt-hat évre

a csudának kell új ruha!”

és ránk mosolygott és nem mű-mosoly volt

a mosolya.

Csak néztük – összenézve –,

hogy hogyan tud nevetni még!

Még ő ismétli, ő nekünk! – halálos

ítéletét!

Mert hisz a kert, az

egész szöllőfedte, szelid

dombvidék siralomház neki, honnan

halni viszik.

Mikor? Nem mindegy,

hogy öt év vagy öt nap mulva? Halál,

mi a legszörnyűbb hurkod? A közelgő,

szoros határ!

De Náci bácsi

nem félt, de vidáman tekintgetett

a permetezőgépre, melyet aztán

hátára vett.

S ment, hunyorítva,

ravaszdi képpel, szinte sunyin,

mint aki végül kifog valakin, már

ő tudja, kin!

Bújt a dologba,

vitte csak a dolgát – akkoriba

már hetven éve összeforrva véle,

mint héj s csiga.

Hirtelen háború

Hallgattuk, mint kulcslukon át,

a messziség szavát.

Hallottuk, kulcslukon, hogyan

dúl-fúl a nagy világ!

Játszottunk. Aztán hirtelen

üvöltés, lárma, jaj.

Kitárult ajtó, ablak és

velük – földig – a fal!

S ott álltak a Hadak: a vad

ezeréves Szülők!

S mi most remegtünk, bőgve, mint

egy raj begyult kölyök.

Aztán futottunk, a világ

s lelkünk mezein át;

amíg ránk nem zárul megint

a fölnőtt, vad világ.

Tikk-takk

Elült a vendéglő zenéje.

Elült a rév, elült az út.

És lassan fölhangzott az éjbe,

ahogy a hullám partra fut.

Ki-kifutott a sziklagátra s újból

visszazuhant. Tikk-takkolás

lopakszik elő így a szoba-zúgból,

ha elpihen a ház.

Tikk-takkolt lent a tó. Hevertem,

aludtam, mélyet, jót, ahogy

csak otthon rég, amíg felettem

öreg óránk tikk-takkozott.

Mélyen a mély gyermekkor melegében

szunnyadtam, amíg valami

nem kezdett – hiányával éppen –

nyugtalanítani.

Hogy újra s újra felneszeltem.

Sötét volt. Hány óra lehet?

Mérte a tó a mérhetetlen

perceket s véges szívemet.

Járt az idő egykedvű zajjal

– tikk-takk –, ahogy az óra jár.

És újra elaludtam, azzal:

mikor fog ütni már?

S egyszerre érc-zöngésű szörnyű

kondulást ütött a – világ?

az a tikk-takkos égi ős-mű?

És újra vert, és akkorát,

hogy elsőül is föl az ébredt

bennem, a gyermek-döbbenet:

betelt az Idő! az Ítélet

végórája – elérkezett!

Aztán, no, persze hát – fölültem;

dohány, öngyujtó, hosszú slukk,

és máris helyén állt körültem

szék, asztal, ablak, tó meg út –

kinéztem, mélyet – mosolyogtam;

nagy éjszaka volt, fönt a hold

– az óralap, a mutatótlan! –

s már bántam: mégse szólt!

És gyűlt már újra a szivemben

az emberi ős szomjuság:

igazságot! belegebedjen,

belevesszen bár a világ!

– Te sem akarnád, szólt az addig

néma ész. S a szív: – Itt vagyunk,

tennünk kell! – Teszünk is! – Ugyan mit?!

Tikk-takkolunk.

Élő halott

Miket fejfámra írnak, esztendeim zömit már,

föld alá tapostam, java éveimet.

Jobb mivoltommal így rég sírban pihenek.

Csaló csontváz csupán, ki még nevemben itt jár? –

ezt kérdezem. Meg ezt: akivel belekezdtem

munkámba, akivel szereztem diadalt:

kimúlt az ifju férfi, belőlem az kihalt?

Szelleme zordonan biráskodik felettem!

Merész volt, lobogó! – Én „bölcs” vagyok, „lehiggadt”,

így gúnyolna s biz én – félholt kortársaimnak

szavára adok. Ő – akár a gyermekem.

…És mégis ő vezet. Mert ő döntötte el:

közös életünket föltenni mire kell

s mint kell leélni úgy, hogy érdemes legyen!

Beesteledett

Beesteledett, addig vártalak.

Hol tűnsz elő? A liget hajlatag

bokra közül melyik rezgő fenyőcske

lesz meselény megint: kibújsz belőle,

– mint tojásaikból a madarak –

hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj?

melyik hajlongó nyírfa-csemete

lesz varázsütésre egyszerre te,

tündér, kit a természet nekem ad,

hogy végre jót is adjon –

Szeretek itt a rév körül a parton.

Veled terhes a táj. Mozgásodat

– ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad –

rajzolja, skicceli,

el-eltalálja, aztán elveti

a nád, a sás, a fűzfaág kitartón;

ahány bokor, tréfálva fölmutat,

– jó volna? – mondja s rögtön visszakap.

S ha végül is megkönyörül az alkony

s ha végül is te vagy, oly csoda vagy,

mint a tengerhab-szülte istenasszony,

az alaktalanságból, a csaló

homályból a mellreszorítható

szelíd, biztos valóság… főleg aztán,

hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál.

A hajó már csilingelt

A hajó már csilingelt.

Födélzetén egy asszony

karját lassan bucsúra

emelte, úgy feledte.

Az arca szinte lángolt

az öröm és a hála

arany ötvözetétől,

ahogy némán csak állt ott –

Így mozdult véle és ment

a gőzhajó, így vitte

oly óvatosan, mint egy

szinültig tölt edényt, mint

vékony üvegből épre

sikerült drága szobrot –

úgy vitte ezt a boldog

percet az öröklétbe,

közülünk, kik a parton

maradtunk, mozdulatlan,

percenként szegényebben,

örökre gazdagabban.

Az őszi Tihanyból

1. Üres éden

Naponta átböngészem a gyümölcsöst.

Naponta nagyobb öröm, ha akad

a falomb közt, a sárgán gyérülő közt

egy ritka szem, egy árván ottmaradt –

abba képzelem az egész nyarat.

Ömlik a levél, aranyeső támad,

ahogy megrázom a dér-nyalta ágat.

Üres határ, kék ég, tiszta távol.

Magányos Ádámként járom e sápadt

édent, melyből legjobban te hiányzol.

2. Tél-elő

Nevük-sincs-már virágok nyílanak

az őszi hegyen: a nyári sereg,

az ágáló, hős, hangos, vad szinek

után a rokkantan kúszó csapat –

Didergő nőkként a hűvös szelek

karjai közt rongyosan inganak.

Mit várnak? Ki termékenyíti meg

száraz kelyhüket? Lepkék, darazsak

helyett itt holnap már hófellegek

őrült, fehér méhei rajzanak.

3. Fogoly

Csuklómra csatoltam naponta én is

karóra-bilincsemet: jó, megyek,

merre pórázán gyors időm vezet,

– annak enged a világmindenség is!

Rész voltam, bú- és gondtalan. De mégis

este felé, hogy éreztem: feléd visz

megint az út s megint elérkezett,

hogy órát, tárcát, ruhát letegyek:

be boldog voltam! Nem a világ engem:

én vittem őt megszárnyasult szivemben.

4. Diadal

Az arc „megromlik”? Csak elsőnek ér meg.

Az ifjúság szabvány rózsa-szerű

színei – szinfalai – mögül kilépnek,

mint zordon végkifejletben, a Lélek

szerepvivői: jő rángva a Düh,

az Irigység, a Bosszúvágy, – de nézd –

szemérmesen a Jóság is kilép

és mind az addig rejtetten, belül

érlelt erények. Mikor más halódni,

te akkor kezdesz győztesen ragyogni!

5. Másvilág

Kevés ez az egy élet? Rövid arra,

hogy baj, boldogság, harag, szeretet

oly „bölccsé” gyúrja konok szivemet,

hogy végül is békülten elfogadja:

nincs élete több csak egyetlenegy?

Kevés ez az egy életem? De hisz

mióta veled élek, át lehet

lépnem egy másikba, tiédbe is.

Szép másvilágom! Búmat felező,

minden örömöm megkétszerező!

6. Sokszoros szeretet

Minden örömöm megkétszerezem

azonmód, ahogy véled megfeleztem.

Óh, ostobák, kik nem kétszeresen

éltek, kik nem szerettek önfeledten,

nem osztódtok – nem csak szerelemben!

És ostobák mi, százszor ostobábbak,

kik nem hiszünk e szép példaadásnak,

fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy

kapj egy helyett sorsot két milliárdat –

a szeretettől, mely soha el nem fogy.

Elmultam harminc…

Elmultam harminc? Sőt elmultam negyven?

Nem igaz.

Ezerkilencszázkettőben születtem?

Nem igaz.

S holnap kilencszázötven… mit is írnak?

Nem igaz! Elég már,

meddig higyjek még zagyvaságaidnak,

eleget hazudtál,

világ! Eh, világ! Nem élnék örökké?

Nem igaz.

Én leszek holnap a kukacos földé?

Nem igaz.

Nekem parancsol ez a csillagrendszer?

Nem igaz! Hiába

ok, indok, érv, jog – jobb, ha rá se kezdel

a „példák” sokára,

hogy nyárra ősz jő s őszre tél s tavaszra…

Nem igaz.

Nem vert le engem soha más kudarca.

Nem igaz,

hogy mi jó, mi szép volt, csak mert sokáig

tartott, vagyis kellett,

egyszerre rosszá, iszonyúvá válik

érdemiért szenved!

Állok és mondom konokan, mig élek:

nem igaz,

nem rend és nem jog, nem igaz itélet,

nem igaz,

hogy semmivé vál szívünkben e minden.

Betömheti számat

itt fenn az ész és a marék rög ott lenn,

az se magyarázat.

Állok és küzdök… S valahányszor meglep,

mindannyiszor ismét

küzdeni, tenni, teremteni kerget

az elmulás: nincs vég!

Az vagy, a munkád! S az sose veszendő,

az soha meg nem hal.

Fogadj be, örök jobb-világ: jövendő,

bár egy gondolattal!

Bélyegesek

Vitt a villamos; – mint a háló

szűrte szemem a tömeget:

rögeszmém volt már nézni, bárhol,

ki a nálam is öregebb.

Ez, az, amaz! Saját jövőmet

vizsgáltam az arc-romokon.

S belém nyilalt a szívriasztó

hasonlóság: mind rokonom!

Velük kaptam egy anyanyelvet,

egy édent, egy szülőhazát

(téged, délszaki, barnabőrű,

fűszerszigeti ifjuság!).

Velük volt közös ideálom,

hiedelmem, egem, hitem,

velük égek közös pokolban,

ha e hitem elveszitem

(abban, hogy oda bár az éden,

van föld s munka, gyümölcsöző,

elszállt a menny bár, áll fölöttünk

csoda-népesen a jövő).

Kinai és kinai közt vagy

néger és néger közt se több,

a szín-, a vér-, a sorsközösség,

mint mi bennünket összeköt.

Közös célt, hajh, közös utat

mi lelünk, egyívásuak!

Sárgafoltunk van, közösebb, mint

nemrég a kivetetteké –

velük megyek máris menetben

egy szörnyű téglagyár felé –

Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell

feleznem hát bút s örömöt;

a többi – bámész utca-nép csak;

ha szán, ha pénzt lök, ha röhög:

más! Más az étele, szokása,

sorsa: idegen! Nem-rokon!

Dacosan, sértetten soká ezt

gondoltam. Már nem gondolom.

Mert már tudom, hogy kik a járdán

úgy feszítettek az imént,

a menet végén, folytatásul,

mind bekerülnek mi közénk.

Tudom: néhány perc s oh milyen vad

zűrzavar lesz, micsoda vak

rémület lesz köztük a „gyűrű”,

az igazoltatás miatt –

Szeretnék odaszólni nékik:

fussatok, míg ideje van;

fussatok gyorsan – csomagolni,

mert a menekvés – hasztalan!

Motyóba gyorsan kenyeret, gézt,

vajat, aszpirint, takarót,

s csókot hamar, kiknek a búcsú

nem is az, ha nincs búcsúcsók,

aztán, gyerünk! Elég a holmi,

sőt fölös is, bármily kevés!

Így szólnék. Nem szólok. Hiába

ez is, a figyelmeztetés.

Hisz megadták hajdan az intést

s hasztalan adták nekem is;

pedig nem is akárkik adták –

utoljára szegény Babits…

Nézem némán a járda népét

s nem bánva, ki ért, ki nem ért,

tisztelgek bensőmben nekik, mint

elitéltnek az elitélt.

Őrültek

Elnézem ezt a kis agyat,

ezt a hidegen villogót,

amely szaporán itt forog

karórám üvege alatt,

konokan egy gondolatot

forgatva folyvást: „Elszalad,

elröppen minden pillanat,

jaj, számláld, míg számlálhatod

a vagyonod!” – ezt pihegi

pengetve arany percei

„vagyonát”! Nézem s nevetem

szegény őrültjét! Este sem

pihenhet el; saját kezem

huzza föl, már gépiesen.

A sárga házban

Láttam Napoleont zokogni,

zsák-ruhában Jézus-királyt,

az élő Buddhát, őt röhögve:

éppen saját sarába vájt.

Láttam egy zubbonyban-vicsorgót,

kinek arc-rándulásai

csapdosták rám, amit ököllel

nem tudhatott rám sujtani.

Láttam négy szörnyű folyosón a

békétlen elesetteket,

kik nem birták már józan ésszel

továbbvinni az életet.

Oh, elképzeltem bonaparti,

jézusi nagy fájdalmatok:

testvéreim, a súlyt, amelytől

lerogytatok s – fölszálltatok!

De aztán irigység fogott el,

bárhogy – ledobtátok a súlyt!

A lázadó lélek, akárhogy,

de végül is fölszabadult!

De én, ki hordom, józan ésszel,

ki tudja, én mit szenvedek,

mi nyom s mi köt s, jaj, mi kisért, míg

kezet nyujtok mindenkinek?!

Gyomrom, szivem, idegem rossz már,

egy rendíthetetlen: agyam;

nincs még oly szörnyű Sárga Ház, mint

amibe én zártam magam!

Mohács

Tükör előtt állok – nicsak,

a fejemben ezüst sisak;

vasálarc az arcom előtt,

ütött-kopott, kitört-bedőlt.

Aki voltam, nem is régen,

áll az ifjú nehéz vértben,

áll az ifjú talpig vasban,

megriadtan, hogy hol is van.

Tartja magát jó vitézül,

tudja pedig, hogy mi készül;

de tűri: hadd öltöztessék,

vad lovukra fölültessék.

Ifjú király Budán tegnap,

szót fogad már, mit is mondhat.

Hol mosolygott, hol könnye jött

bent a szörnyű álarc mögött.

Doleo, ergo sum¹

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!

Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.

Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín

mutatja be vendégeimként a szerveim.

Istennyilák futnak a csonton, idegemen.

Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem.

Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek,

fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek!

Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van

s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.

Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.

A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!

Álomvilágban él, kinek csak öröme van.

Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!

S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi

világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”!

Kik tudták a valót e földön és föld fölött,

az igazságot? A szegények, a szenvedők.

Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.

Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!

Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:

népek vezetői, legyetek izzó idegducok!

Menedék

Hiába csitítasz, vigasztalsz,

hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;

beteg vagyok s áltatni azzal

nem mersz te sem: meggyógyulok.

Halálos nyavalyába estem,

nem tegnap s nem tegnapelőtt

és nincs mód rá, hogy kiheverjem,

öröklött baj, mitől nyögök,

és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa

kínját, pedig be nagy, be sok –

kit ez gyötör, arról előre

lemondanak az orvosok;

egy napra bár elhessegetni

rémképét, nincs arra se szer;

nincs hátra csak a szembenézés,

a belenyugvás: veszni kell.

Mert ez az ősbaj az öregség.

Annak lepnek tünetei,

olyan riasztón, szinte félek

tükör felé tekinteni.

Így érezhet, akinek arcát

sárgítani kezdi a rák,

így, akinek vérbaj-fekély üt

homlokára szentenciát;

minden nap elérhet a vég. Így

nézem magam; így nézz reám;

lassúbb-gyorsabb agonizálás

minden élet ötven után.

Nem erősítesz engem azzal,

ha eltakarod szememet

az elől, amitől talán már

nem is oly nagyon rettegek.

Tudjam nem elgyávulva nézni,

mit elkerülni nem tudok,

erre használd, édes csitítóm,

asszonyi tudományotok;

tudjak, ha meglep ama végső

ebtámadás, a végzeté,

hátrálni úgy, hátra se nézve,

mint rég anyánk térde közé;

tudjam, – halld a szép, régi verset:

te spectem suprema mihi

cum venerit hora – „utolsó

órám, ha majd távozni hí:

szememet tereád emelnem”

és – te teneam moriens

deficiente manu – „téged

fogjon bukó kezem.” Te ments…

Mert angyali fölényetekkel,

asszonyok, ti, ti értitek

kezelni a vérébe mocskult

hőst is úgy, mint a kisdedet,

s mert halál és szerelem egy ágy,

s mert végezzük bárhogy is itt,

lemeztelenít a halál és

tisztátalanná aljasít,

s mert régtől fogva te előtted

a titkom se csak az enyém,

segíts át anya-türelemmel

elpusztulásom szégyenén.

Vadludak

Kezdik az égen mértanukat újból

a vadludak:

illesztik hegyes szögbe lengve úszó

vonalukat.

Hozzák együgyű rajzaikat ismét

a vadlibák.

Ősz! – riad félve föl bennem ma is még

a kisdiák.

Szállnak a példák, a libegő ábrák;

írja megint

s törli egy titkos kéz az égi táblát

kedve szerint.

Készül ezredszer a rejtelmes képlet.

Szivem figyel.

Mint a tanyán rég, többet ma sem értek:

indulni kell.

Menni, anyámtól, messzi, más világba:

ez volt az ősz!

„Más leszel, mint mi!” Otthagyni mi drága,

szép: ismerős.

Engedtem, mentem s lettem, ami lettem

s szivem sajog;

fáj, hogy nem vagyok – bármily érthetetlen –,

ki nem vagyok!

…Írják a libák, kijavitva gyorsan,

a jeleket.

Gágognak egyet, mint gyerekkoromban

s ellengenek!

Óceánok

Szabadabb lettem volna, bátrabb,

büszkébb, bizony már eleve,

ha nekünk is: Magyarországnak

lett volna tengere;

ha kamaszként, vággyal tele,

elülhetek, bár képzeletben,

nagy sziklás part-meredeken

s alattam zengve-zúgva-élve

– mint zöld erdők kék messzesége –

a Végtelen!

Tágabb, szárnyalóbb volna lelkem,

ha legalább a gondolat

megutaztat szűz szigetekben,

hol nyártól nyárig süt a nap,

és ami jó, minden szabad,

ha szűk szülőhazám, amelynek

csak por, drót s kő határa van,

csupán egy kis csücskén kiárad

a mindenségbe, ha nyílást kap:

határtalan!

Rokon a kék viz és a kék ég,

a kettős látkör összeforr;

rokon a tág tér s a merészség,

a mese-táj s az ifjúkor,

a Valaha s a Valahol!

Rokon a Csöndes Óceán s a

másik, az a még csöndesebb,

melyben szigetként nem Szumátra:

hanem a Föld, a Hold, a Márs, a

vad Nap lebeg!

Szabadság, Messzeség, ha akkor

a ti leckétek kaphatom!

Késő már. Előttem pohár bor

ősz-esti kőasztalomon,

meg lent e pohár Balaton –

Ez lettem. Én! Fejem lehajtom.

Csak a konok szív súgja, ha

fölállnál – állj föl! – kiviláglik,

ma sem ér neked, csak bokádig

e kis haza!

Be jó volna, s be fájsz fölöttem

csillag-bójákkal fényes ég!

De szenvedve is nő a lelkem;

ismerkedés, testvériség

számomra minden messziség –

Szűk magyar voltomnak s hazámnak

s éveimnek gátja között,

tőled vár, népek óceánja,

új utat e szív s ha bejárta,

új kikötőt!

Égettfa-pusztán

Égettfa-puszta – látom égni

a régi fát;

lobog egy vén fa s megvilágul

egy volt világ.

Látom a szilfát, melybe nyilván

villám csapott,

melytől aztán a vad, kopár táj

nevet kapott.

Égettfa-puszta – látom égni

a régi fát,

az önfeláldozó, a hősi

keresztapát.

Szememmel nem láttam a vén fát

magát soha,

világol annál ragyogóbban

a fa maga.

Jártam a dombon, ahol egykor

égett, ahol

helyén már juhász-házak álltak

s öt juh-akol

s nyüzsgött a nép, két sváb zenész fútt

réz muzsikát,

vigadt együtt a puszta, mint egy

ős szép család.

Együtt dalolt – mert lagzi volt – vő,

nász, pap, kocsis:

ittunk; ittunk végül a régi

vén fára is!

Hunyt szemmel

Mihelyt a szemem nyitva van,

lehunyom rögtön önmagam:

nyomban nem leszek semmi sem,

csak szem, csak világ-teli szem,

De ha szememet lehunyom

én nyílok ki: birodalom,

földrész leszek, oly végtelen,

határaim sem érhetem.

Zenit-Nadir: pólusig ér

lábam és fejem közt a tér.

Kedvemre utazgathatom

biborszín folyamaimon,

zuhogókon, erdők, mezők,

szorosok, zord csúcsok között;

hol se nappal, se éjszaka,

se nyár heve, se tél hava.

Biborszín táj fölött hiven

egyenletesen süt szivem.

És idő sincs s a képzelet

sejti az örök életet.

Elégia egy öreg vincellérről

Levágta még a napraforgó-főket

(megannyi pici napot), majd kirakta

a présház oldalán az őszi napra

száradni őket;

a paprikát is leszedte a kertben,

fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés,

ívbe aggatta, mikor is leült és

meghalt ahelyben,

meg, a vén Náci, végelgyengülésben.

Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t,

ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt,

s csak nézem, nézem

az ő bevégzett s abbahagyott dolgát,

e lejárt napok, földrepottyant bolygók:

e törzsnélküli, csak-fej napraforgók

katonás sorját,

s a paprikákét, a diadal-ívben –

s olyat érzek, mint mikor oszló hang van

a levegőben – óh mi tiszta dallam

szakadt meg itten! –:

csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen,

vén Náci! Hozott – visz az idő sodra –

légy eltemetve és bebalzsamozva

ebben a versben!

Napraforgók

Nap hasonmásai, Nap fiai,

nagy aranypillás napraforgók,

vége bókolni, körbe hajlani!

Lenyakazódtok.

Lenyakazódtatok. Még jár a nap.

Fejeteket az őszi fénybe

most rakják száradni: a nagy

Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.

Mindegyőtök egy nagy meredt szem.

Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.

Nincs felelet sem.

A szíl s a szél

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél;

villám rándult, mint megrántott kötél;

egy percnyi csönd. És bömbölő haragra

fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta fejét a szílfa, az agg,

vallatott rab a pofonok alatt;

ahány karja volt, mind hátracsavarta

a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;

kiszállt a fából végre egy levél,

egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a

fiai mellől a hajszolt madárka.

Egy levelet, egy sárga levelet,

az öreg szíl csak annyit engedett;

azt vitte a szél, azzal írta égig

a maga égigérő gyöngeségit!

…Elült a szél s a büszke szíl ugy állt:

legyőzte – mindörökre! – a halált.

S hat hét mulva egy őszi szellő szóra

minden levelét önként sárba szórta.

Evezés

Evezek. Mint a szárny kitárul

s mélybe feszül a két lapát.

Rántok rajtuk és élvezem, hogy’

siklunk tovább.

Jó vinni téged! Mosolyogsz? Lám,

neked mi súgta meg,

hogy ettől is jobban enyémnek

éreztelek?

Mindentől, mi úgy jó nekem, hogy

még jobb neked!

A titok

Betübe, képbe, hányszor, s arcba írva

olvastam én is: tépd le ma a rózsát.

Ma! Mert halandó! Mert e ma a titka

minden titoknak! Ma: ez a valóság!

Betübe, képbe s – hajh – szép arcvonások

filmdrámáiba (melyeket az évek

pörgettek) láttam írva a tanácsot;

tépd, ma!… s olvastam az iszonyu érvet:

elhull!… s én kímélve, hogy ne csináljak

se a törékeny tőnek bajt, se másnak,

téptem is – téptem?! Csak e mai Másnap

döbbent rá: nem, nem, nem fértem az élet

titkához! Miért? „Azért, mert nem élted!

Nem a halandót – a halált kimélted!”

Vita

Örömet akar a hús, semmi mást

s neked, csak neked akarja a jókat:

– szállójában az egyetlen lakónak –

ízt, illatot – fűtést, világitást!

Vigaszt, védelmet akar adni ő.

S mert általad él ő is csak, a bölcs hús,

duplán akarja, hogy sohase légy bús;

örülj, derülj – lesz sírni még idő!

Dajkád, anyád s leghívebb szeretőd e

földön nem hívebb nála; s mint előtte,

nem lesz jobb híved soha őutána.

Ki el nem ámul nagy-lelke előtt,

vak vagy eszement s ki gyalázza őt,

az: önmagát utálja!

A halál halála

Két földult, egymásnak fordult vad arc,

mindegyik szűköl és egyik sem enged;

két kegyetlen s kegy-esdeklő-tekintet,

melyeknek – átok? – áldás ez a harc;

ádáz birkózás, melyben még erősebb

kart kiván ki-ki az ellenfelének;

jajszó, mely egyben diadalmi ének;

zokogó hála: – „legyőztél, – legyőzlek!” –

betapasztott száj, amely életet szív;

vártan várt szúrás, égtén éledett szív;

seb, mely annál több gyönyört ad, ha fájt:

lét előőrsei, igy küzdenek ők,

igy ölik meg ők, a jó szeretők

egymásban, egymáson át, a halált!

A késlő télre

Mikulás napja… Gyerekkorunkban

tél volt ilyenkor;

zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben

nagy demizson bor;

csusszanás ellen feszült az ember

botja, meg izma;

fagyot roppantott a kerékvágás

jegén a csizma –

Most meg itt zölden rezeg a fénybe

a bodza lombja.

Parázs nap, kék ég… mintha csak délre

utaztunk volna.

De jó is volna, ha, mint tudósi

nyelven is mondják,

„délrébb huzódna temperatúrád”,

kis Magyarország!

Jó volna, hogyha – mit oly jól kezdett

Árpád meg Álmos –

közelebb jutnánk, fényre-sovár nép,

az örök nyárhoz!

…Jó volna, – be jó hinni egy jelre

betegen, ősszel:

meleg, nem fogysz el, nap, nem ürülsz ki,

tél, sose jössz el!

Fügebokrok

Mért hagytátok el déli hazátok,

harcolva, csatázva,

– s hajh, mit veszitve! – mi vezetett e

téli szél-kaszálta,

hó-járta határba

s meddig tovább még, légionisták,

meddig nyomakodtok,

egyre lefagyó, egyre kihajtó,

boldogtalan-boldog

konok fügebokrok?

Meddig, gödörből ujra gödörbe

ugorva, lapítva,

s újra kinyúlva, édes húsba burkolt

magvatokat, mint a

bombát, kihajítva

egyre előre?! – Előre! Beh ékes

példáim is vagytok,

ahogy a halál határvonalán is

áttörni akartok

s egyre lefagytok.

Ősz van, takarás ideje, de süt még;

s ti egyre lobogtok;

hadd viselek gondot, rátok is, boldog

szegény hadifoglyok,

vitéz fügebokrok!

Lábnyomok

A kétnapos hóban jól láthatók

a lábnyomok.

Itt jött a férfi, széles és nehéz

léptekkel, akár az elrendelés.

És szembe – könnyedén, szaladva tán –

a lány.

Itt találkoztak. Aztán – hol a nyom?

A völgy felé, a hó-fuvatokon

csak az a súlyos férfi-láb

megy már tovább,

a mély havat mélyebbre törve még.

És ő, a kicsi könnyüség?

Óh, bár örökre-

tartó boldogság kapta volna ölbe!

Hegyre, hóban

Locs-pocsos este, tocsogó,

talpat átáztató.

Hullongva fehér csak, de lenn

csunya csatak a hó.

Tündérfátyol míg leng, de lenn

fölmosó rongydarab.

Lábam ránt le, ég függönye,

s gyúr belőled sarat.

Mit bánom! Hegynek törtetek,

dohogva; de – nini!

egyszercsak lenn a talaj is

elkezd fehérleni.

A lepedők (a lebegők

fönn az éj kötelén)

azon szűzen, tündérien

terülnek le elém.

Szemlátomást, szemem előtt

kap szőnyeget az út;

szemlátomást, szemem előtt

lesz gyönyörű a rút.

Két oldalt is fehér, előbb

csak a hantok hegye,

aztán az egész hant-világ

liliput alpese.

Diadalszőnyegen megyek:

vékony még, talpamat

nem állja még, léptem nyomán

még sötét lyuk marad.

De még egy méter s hirtelen

megbír! És hirtelen

egész lényemet könnyűnek,

szárnyasnak érezem.

Tisztábbnak! Milyen súlytalan

minden! Ámuldozom

a változáson – majd az én

átváltozásomon.

Hát ennyi kell csak, ily kevés,

hogy jókedvű legyek?

Mert az vagyok! Mert már vigan

talpalom a hegyet.

Hogy is volt? Hisz egy perce sincs,

hogy elhagytam a bút,

mintha átléptem volna egy

varázstevő kaput.

Nincs még tán tiz méterre sem

mögöttem a határ,

hol baj s gond elmaradt… Miért?

Mert elmaradt a sár?

Azért! Ne szégyeld! Csak azért!

Ittam az örömöt,

hogy ennyi csak az átmenet

a rossz s a jó között.

A csúf s a szép, a gyász s derű,

az ó és új között.

Be jó – szivem ezt itta –, hogy

ily kicsi a küszöb

a bizalom, a fény felé,

mindenben fölfelé –

Be jó, hogy a legegyszerűbb

lépés a – kezdeté!

S be jó, hogy egy kis hóval is

igy tudsz még hatni rám,

szenvedtető-nevettető

jó természet-anyám!

Óda egy jólműködő tanyai kályhához

Miket susogsz kezemnek, kályha?

Hogy jó, jó, oh be jó

egy percre is jót kapni, bárha

fagy mar, leköp a hó?!

Mire tanítsz a melegeddel?

Hív, hív, hogy hív a hő

s egyszerre szinte arcul üt, hogy:

– Vissza, szentségtörő!

Tíz ujjam begyével, tíz tikkadt,

szomjas szájjal nyelem

vad szeszedet: áradj erembe,

tűz, mennyei elem!

Butává fagytam; megmeredtek

gondolataim is –

Idegeimen szaladó fény,

be jó, ahogy derítsz.

Világosság, igaz okosság

jön be a bőrömön,

s milyen öröm! Prométeusz szent

szelleme, köszönöm!

Szemem könnyes még, de szivemben

kacaj már, s lám-ni, dal!

Édes meleg! Mama! Talált kincs!

Te legdrágább ital!

S fő-fő tanár! Az a pimasz fagy

csak félnapig gyötört,

de egy életre megtanultam

a legmélyebb gyönyört.

Szerelem, eszme, férfi-munka:

szép volt – de soha tán

boldogság nem hatott igy át, ily

állati-igazán.

Csak félnap éltem úgy, akár a

jégkorszakban a nép

s be jó, be jó, be jó, hogy eltelt

az a százezer év!

Hogy kályha van! hogy a vad ős-tűz

így, ólba-fogva vár!

Verd csak a szárnyad, drága kotlós,

áldott arany madár!

Lobogj, dobogj, szép meztelen szív,

lét látható szive,

egyetlen s mégis osztható szív,

sorsunk reménye, te,

legfőbb való s titok; halál, te,

s örökös ifjúság!

Karomba! Hő-ha! Megbocsáss, hogy

nem ölelhetlek át.

Déli szél

Szalad szőrmentén a szél

le a Duna hosszán;

gondol egyet – visszatér;

pikkelyzik a hullám.

Felpikkelyzik a Duna

minden pici fodra,

mintha maga a folyó

egy nagy potyka volna.

Visszafelé szánt a szél,

borzolódnak tőle

most meg épp úgy a habok,

mint a macska szőre.

Hídról nézem lent a szél

s fény közt a fogósdit.

A tavasz fú – rét, mező

épp így bodrozódik.

A kontyok és a szivek

csak így borzolódnak –

repül a por, a papír,

a felhő is gyorsabb…

Gyárkéményről füstszalag

szaporábban leng el;

seper a szél, országos

takarítást mível.

Villan fehér tolla ki

dróton a verébnek,

drótok, rácsok húrjai

fényükkel zenélnek.

A nyomott mennyezetű

tél alól most lép ki

szinte küszöbre a szem –

be jó messze nézni!

Könnyebb vagyok, csak azért

mivel messze látok,

vígabb vagyok, csak azért:

látom a világot.

Visz le a kőpartban ott

szűk lépcső a vízhez,

összebújva ül azon

máris két szerelmes.

Melegítik nem csupán

egymás lelkét-testét,

bárkiét, ki odanéz –

ők az első fecskék!

Jön még az Alpok felől

egy-egy rideg német

jégtábla, rajt a sirály

kapitányként lépked.

Visszarúg még a hideg,

de szeretők, fecskék,

párba lengve hirdetik,

útban a Melegség!

S fodrozódik a Duna,

mintha óriás hal

úszna benne fölfelé

– az összes fiával!

Mintha délről a vizi,

ősi Bika jönne –

nehéz lehe, test-szaga

messze megelőzte.

Itt az előhad, a gyors

éleskésü fények –

jó a védő-támadó,

harcos ifju élet.

Nézem a Szabadság-hid

ívéről a lépcsőt,

lépcsőn a fiút, fiú

karjában a kis nőt

s nem azt mondom: „jó nekik!”

azt mondom, be jó, hogy

ültem egyszer én is így,

voltam én is boldog!

Cinegemadár

Hull a hó, szitál,

de dél fele már

beleszól a téli csöndbe

az első madár.

A hó rácsai

közt kezd szólani.

„Ki, ki, tél!” – ezt mondja egyre,

„Ki, ki, tél, ki, ki!”

Hull, hull, hullogat,

de oly ingatag

hull a porhó, amióta

benne ez a hang!

Es, es, esedez,

szinte beteges

a havazás, úgy kipörli

a kis énekes.

Ami pihe száll

szinte kunyerál,

kegyelmedet kéri immár,

cinegemadár.

Az csak hangicsál,

mint ablakba állt

lányka fujja: „Ki, ki, tél!” és

aztán: „Be, be, nyár!”

Lefele a hó,

fölfele a szó,

vita folyik elszánt, el nem

hallgattatható!

Csak úgy zeng bele

a tél börtöne,

nem fujja pedig, csak egy szem

pici cinege.

A hó lengeteg

rácsai megett

hol itt, hol ott hívogatja

a kikeletet.

Elég volt a hó,

jöjjön már a jó,

jöjjön le a szép idő már,

a nekünk való!

Addig könyörög

egy kis örömöt,

míg hó között, hó helyett, lám,

eső nem csöpög.

Míg az egy-darab

ég meg nem hasad

s a résen ki nem nyilaznak

a napsugarak.

Tündököl a sár,

ragyog a határ,

bizonyuccse a te míved,

cinegemadár.

Emlékezés egy gyerekkori havazásra

Sütött a nap és hullt a hó!

Március volt és havazott!

Nem pelyhek hulltak: ragyogó,

szikrázó hulló-csillagok!

A Göncöl omolt, a Tejút,

fehér világvég-zuhatag

alatt emeltem ég felé

gyermek-arcomat s karomat

és fölrepültem. Nézte a

fényhullást addig a szemem,

mígnem egyszercsak – csoda! – azt

éreztem – oh! – emelkedem!

Néztem, csak néztem, hogy omol

a csillag, minden egeké;

hullt mennél több hó, a szivem

szállt annál szebben fölfelé.

Aztán egyszerre vége lett.

A játékos arany napot

épp az a felhő fedte el,

amelyet megaranyozott.

Be kellett hunynom szememet,

úgy széditett a zuhanás.

Aztán – föld! Álltam; mentem és

éltem tovább, mint bárki más.

Cser-erdő

Tavasz van és itt

most hull a zörgő

sárga levél – most

vedlik ez az erdő!

Mert ez csererdő,

mert ez a lombját

megőrzi ősz-tél

minden viharán át.

Most hogy az új rügy

kezd mocorogni,

csak most lebeg le

a levél, az ósdi.

Győz az újdonjött,

bukik a régi,

mintha ablakból

röpitenék ki.

Hull a levél, hull

tegnap estétől

az öreg cserfák

húsz emeletéről;

mintha megannyi

gyermek a mélybe

ápoló édes

anyját lökné le.

Ez nem az őszi

lomb muzsikára

kerengő édes

öngyilkossága,

amely a szivnek

szinte vigaszt ád;

ez a hullás itt

csupa gyilkosság.

Csupa erőszak,

harc a javából.

Hullik a hulla

a vár fokáról.

Az a sok véres

tetem kerengve

hull özönével

az én fejemre!

Szól már a cinke,

száll már az illat,

már a meleg szél

biz a szivekig hat;

örül mindenki;

merengést, gondot,

csak nekem adnak

a tavalyi lombok.

Pedig ha a vén

lomb le nem hullna,

az a fiatal rügy

anyjába fúlna,

pedig hát hull s hull

bennem is a régi,

mert aki nem újul,

hogy is tudna élni?

Mennyi fájó van

szivemben – tavasz, te,

kegyetlen évszak,

gyere taszítsd le.

Segíts temetni,

segíts feledni,

újra és újra

segíts teremni.

A tihanyi Templom-hegyen¹

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi

Balaton, tavasz, hegyorom!

Alig tudom magamba szedni.

S egyszerre – sok nagyon!

Szeretném – azért, hogy te is nézd –

szemembe tenni szemedet.

Magányba zár, fojt, fáj a szépség,

ha nem együtt látom veled.

Nem érzed, amit én – ez is fáj;

semmi se jó már nélküled.

Szeretném a szivembe tenni

lüktető, élő szivedet.

Mennyi szín! Nem tudok betelni.

Mekkora távlat! Mennyi fény!

Szeretném, szeretném, ha lennél

tetőtől talpig én!

Pihenés

Szívja testemből már az ágy

a fáradtságot. Még nem alszom,

de érzem, hogy enyhül az arcom,

érzek már egy lágyabb hazát:

alattam már a Pihenés.

Tagjaimból a kín ahogy foly,

akár a tél a jégcsapokból.

Facsar egy édes, tiszta kéz.

Facsar és szinte már terítget,

mint anyánk a fehérneműt

s már újulok, már mindenütt

megértő, hű nap melegítget.

És már olyasmit gondolok,

hogy a tíz gödör, mit kiástam

(facsemetének): munkatársam.

Élnek, terveznek, boldogok.

S jobb, több – okosabb! – a világ

fáradságommal, mit kiadtam.

…Mintha gyermekem nőne ottan,

ahol forgattam a kapát!

Élettársak

Fölébredek s a reflex-szerű mozgás

belém költözik, velem van, a részem:

vezet és szolgál tüstént, hogy a mosdást,

öltözést is csak felerészben végzem,

felét ő végzi, e benső cselédem –

Fölébredek s mint őt testrészeimben,

úgy lellek téged lényem főhelyén,

úgy szolgálsz, úgy segítsz, csak még hivebben,

úgy élsz velem, kedvesem, a szivemben,

így vagyunk együtt estig, te meg én.

Aggódó szív

Április van, még hallgatódzik

nagy csendjével a tó.

Halkan megyek a parti úton;

minden oly csititó.

Hallgat a tó, hallgat az erdő,

figyelnek engemet.

Megállok és figyelem én is

fülelő szivemet.

Mintha tovább lépne belőlem

a szivem! –: az ami

itt fájt, gyötört – járkálni űzött.

Oly jó igy állani,

egy percre föl- s föllélegezni,

elképzelni, hogyan

lépdel feléd szivem, magában,

kitartón, konokan.

Jó elképzelnem: már előtted

áll, üdvözöl, beszél:

„Az aggódás küldött, mivelhogy

se sürgöny, se levél…”

Ennyit látok. Azután újra

itt gubbaszt csendesen.

Üzentél mégis? Oly nehéz, hogy

majd megfojt a szivem.

Örül már minden…

Örül már minden a tavasznak,

már a gyümölcsfák rügyei,

mint szökőkút, ha ömleni

készül: csöpp-nyomva dagadoznak.

Löki az élet, az ős-tartály,

a mélyből nedvét, illatát

millió hajszál-csövön át

s esőz le – míg kopog a harkály –

esőz a szívre mennyi balzsam –

Csak én állongok hallgatag,

az égi permetek alatt,

zordan az országos zuhanyban.

Nem szoktam még meg a telet sem,

s tavasz, megint! – nemcsak vigasz,

nemcsak dal vagy nekem, tavasz:

vészjel, te is már – oly veszetten

kereng a négy évszak felettem!

Alig szakítom le, röpül

virág s gyümölcs kezem közül –

Állok göncrángató szelekben,

abban az éles léghuzatban,

mely a kezdet, az anyaöl

s a vég, a sír között söpör,

s elér itt is, e szép lugasban.

Beh ritka az öröm, be végső

izű a vágy s be ingatag

bizalom, eskü, kapcsolat

s be sűrű a „hiába!” s „késő!”

Aki szeret, gyorsan szeressen,

s aki kérdezne valamit,

gyorsan kérdezze meg, amíg

nemcsak árnyékom szól helyettem.

Én, itt, ma! – mindenre megérten,

de áldva így is, búcsúképp

a lét gyönyörű szőttesét,

bár fonákja felől sem értem!…

Fülemülék

Esik, szemerkél,

szemetel, ömöl már két hete;

itt az idő rá, mégse szól a

fülemüle.

Este dalolna,

de ha máskor nem, este zuhog;

megcsiccsen s elnémul megint a

sok kis torok.

S a kis szivekben

gyűl, gyűl, gyűl a dal-tartalék;

idegesebbek naponta már a

fülemülék.

S ha csak egy percre

a zuhogás mégis csak eláll,

micsoda kardalt zendít azonnal

mind a madár!

Robbanva, szinte

haraggal, elszánt, civakodó

szaporázással csap ki, mi édes

dalba való!

Micsoda ádáz

panasszal, milyen szitok-özön

förgetegével védi a jussát

– halld – az öröm.

Magányos házban

két erdő közt, kert közepén

fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy

küzd a remény!

Egy percnyi csönd, egy

percnyi kitörés; érzem, ahogy

valami nagy szív kint, a világé,

értem dobog!

Látogatók

Írok. Bejön a halszag. „Jónapot”

– szól némán, orromba, tüdőmbe,

egyenest szívembe köszönve –

„a tó küld: hogy vagy?” – Megvagyok.

Sürget az asztalon a munka.

De nem dolgozhatom.

Új vendég. Gomba-szag? A hegymögötti

erdő lép be az ablakon.

Aztán, fülig szerelmi lázban

egy jegenye, szinte dadog.

Egy szántóföld, harsány-vidáman:

tavaszra friss trágyát kapott.

Venyige-füstjével egy kémény.

Bőgve a szomszéd tehene.

Aztán a rét minden fűszála,

ég minden fellege,

s oly testvérien magyarázzák,

hogy élni jó és kell s lehet,

hogy szemem alig tartja vissza

válaszomat, a könnyeket.

Kezdőbetük

Kezdőbetük, kezdőbetük,

kikelet idején mindenütt,

fákon, falakon, ligeti pad

támláin madarak

módjára egybegyült

és rendre párba-ült

nevek, ti késsel-rótt, szivekben

– megannyi fészekben – ijedten

összebútt ismeretlen,

csupa legszebb nevek,

milliószámra is egyetlenek;

csupa leggyönyörűbb

kezdőbetük, kezdőbetük:

szerencsés utazást!

Kakuk szól, zeng a fütty.

Készüljetek.

jelzi a tavasz a nagy indulást!

Szárnyaljatok

s a gyönyör délszaki táját bejárván,

egymáshoz majdan a hitvesi párnán

s a síri márvány

kövén is így szoruljatok!

A sikló és a hal

Siklik a tópart kövei között a

sekélyen lebegő

vizben, mely mintha nem volna egyéb, mint

látható levegő;

siklik e más tüdőre mért világban,

mely csupa tisztaság

s a kő a mozgó fénytörés alatt úgy

leng, mint szélfútta ág:

e szűzi, elzárt édenben az ős báj

mozdulataival

siklik a sikló: szájában csapong még

– mit bömbölhet? – a hal!

Nyár volt, délután…

Itt-ott hangtalan buborékot

böffentett föl a víz.

Nyár volt, délután; szenderegtek

maguk a halak is.

S egyszerre: „Jaj!” S bőgve: „Segítség!”

S fölnyúlt két kar, kitárt,

és elmerült! S egy hosszu percig

megállt az ég-világ

nagy szíve is. Aztán, sikoltva:

„Csónakot! Evezőt!”

Úszók, rohantunk, fejeseltünk

és hoztuk máris őt,

az ájult lányt. S: „Él! Él! Megél!” – szállt

büszkén part s víz felett

úgy hoztuk, vígan, mint egy épp most

született kisdedet.

S a tó, mely maga a halál volt,

a dögevő banya,

most úgy hevert, pillogva, mint egy

édes, álmos mama.

Rohanva össze-vissza, estig

kasként zsongott a táj;

hogy egyszer – bárhogy is – de ő szült

életet, a halál.

A költő s a galamb

Rálőttem a galambra,

de nem találtam el;

zsákmányom nem maradt más,

csak egy lengő pehely;

meg az a szemrehányó,

riadt elröppenés,

ahogy a galamb oldalt

szökkenve hátranéz.

Elsüttette a fegyvert

ifjúi vad remény;

látom ma is a pelyhet,

hogy leng-libeg felém.

Rálőttem a galambra,

nem lőttem meg, de ő

tekintetével újra-

újra szivembe lő.

Kamasz

Május volt s véget ért az iskola

váratlanul! Utazhatunk haza!

Vonatoztam egy álló éjszaka.

Otthon: bezárt ház. „Apa és anya?”

– Cecére mentek! Névnap! A rossz éjjel

után gyalog még kilenc kilométer!…

Délután értem oda – hetyke hévvel,

nem volt bár számban másfél napja étel.

A szaletliban – körül a család –

megettem a délről maradt kacsát,

egy szál kolbászt, az esti dísz-csukát,

majd: „Bukta?! Jöhet!” Nevettek, nevettem;

oly szép volt, ma is azt zengi mögöttem

az a nap, hogy egész Cecét megettem!

Idők

Megtelik folyékony idővel

s kiürül újra,

telik-ürűl a szív, akár a

hal kopoltyúja.

Szürve e semmi híg időt, így

úszunk előre,

halai vagyunk – semmi mód ki-

jutni belőle!

– Ez az elemünk! – No de már én

mind hevesebben

csapongok föl-le, fuldokolva

az elememben!

Ki! Csak egy kortyot inni abból

a fent, fölöttem

lebegő másfajta időből,

amely – időtlen!

Egy ó-görög versre

Úgy mozdul, a tiszteletlen sorok

hajlásaival oly konok

elevenséggel mosolyog

az eszme ebben

a régi versben,

akár egy arcon;

s úgy löki – hang nélkül is – át

szivembe lobogó indulatát,

olyan viharzón,

hogy képtelenség, babona,

rossz álom,

hogy csontként sincs meg már a koponya,

lelkem rokona,

legjobb barátom!

A Duna partján

Ki nem ült még szerelmesével

dunai lépcsőn, nézve, hogy

ölelik, ölik, viszik egymást

a sáros tavaszi habok?

Ki nem ült még szerelmesével

elnézve, hogy rohan a viz

s megérezve: valami így fut

– ne futna bár! – ővelük is?

Ki nem ült még szerelmesével

vízparton egyre szorosabb

szorítással fogva az ujja

köré font kedves ujjakat?

Gyors folyót nézni mért szeretnek

a még szótalan szeretők?

Szemükben csupa eliramlás,

szivükben valami örök.

Alvó asszony

Úgy alszik a földön oldalt feküdve

ez a komoly,

ez a szép asszony, mintha neszt fülelne

a föld alól;

összehúzódva, félarccal a fűben,

úgy aluszik,

mint aki azért hunyja le szemét, mert

hall valamit;

mint aki tud is hírt, valami jót már,

de nem beszél:

csak nemes arca nyugalma sugalja:

semmi veszély!

Úgy alszik, ahogy két tennivaló közt

biz’ csak a nők

alszanak el, ha temetés után, ha

szülés előtt.

Jövendő édes cinkosai, hányszor

kutattam így

arcotokon egy mély értesülés fény-

futamait.

Férfiak, görcsös arccal aluszunk mi,

csikorg a fog;

álmotokban ti – napratárt virágok –

kinyílotok.

Mit tudtok ilyenkor? Hogy bár idézzen

haja havat,

előttetek, szép alvók, aki férfi:

fiu marad?

Tücskök

Micsoda tél volt! Ölnyi hó!

S alig hogy olvadt: újra fagy!

Jégpáncélt kapott a világ –

élő nem él meg azalatt!

S már láttam is a sok pici

barlangajtót a fű között:

elönti víz, betömi jég –

megfúl egy szálig a tücsök.

És megsirattam őket és –

elfeledtem!… S ma délután,

hogy elkezdték a muzsikát

végig a dombok hajlatán,

s hogy eszembe jutott a gyász,

téli gyászom a tücskökért,

úgy tetszett, hogy zenekaruk még

vigabban-hetykébben zenélt!

Tusst húztak s rá csárdást, vadat,

mitől a holt is táncra kél –

Megvagyunk! Ezt fujták – ihaj! –,

nem is volt – tyuhaj – soha tél!

Két üdvözlet

1

A tihanyi toronyból

Mint üres papír, lent a tiszta tó

oly biztató,

hogy ráirjam Fűzfőtől Györökig

gyönyörü betüit

édes nevednek

oly óriásmód, mint ahogy szeretlek!

2

Hullámverés

Kék ég fölöttem és kék víz alattam:

a csónak alján feküdtem magamban

és soha édesebb

nem volt agyamnak még emlékezet

s nem voltam soha hálásabb irántad,

meg e jótettre-sose fáradt

világ iránt, mint tegnap délután

a hullámverés hús-puha hasán.

Csillag, ha lángol

Mint a magasból

ledobott kő, úgy

hullunk. Minek? Bíz,

sárnak, a sírban.

Node, ha így van,

mint az esésnek

vad melegétől

csillag, ha lángol:

zuhanjunk át oly

ős lobogással

a gyujtó űrön,

ami az élet,

hogy bármi véget

ér is a szívünk,

azt mondja rája,

ki szállni látta:

oh, idefénylett!

Poharaim¹

Bort inni nem, de töltögetni,

az jól esett.

Hallom ma is: üres a korsó!

Fuss le, gyerek.

Átcsikordult a csap kezemben.

Megszúrt koca:

bukta a hűs mélyben levét a

hegy oldala.

Kőasztal; holdfény; öreg öklök-fogta

pohár – s ahogy

szitok s nevetés, biboran, s az ének

belebugyog!

Terhünk a föld¹

J. Supervielle-nek, hálásan

Súlyosabb egyre, minden egy

halottal nehezebb

a Föld, Földünk, de vinni kell,

letennünk nem lehet.

Mert mi hordozzuk, mert mienk,

általunk lett, ami

és csak addig lesz Föld, amíg

meg bírjuk tartani.

Súlyosabb egyre; láb inog,

kar bénul, váll sajog,

mert mi meg egyre ritkulunk

hűséges Atlaszok.

Nehezül a Föld: egyre több

benne az áldozat,

a kín; de ő, ő büntelen –

elhagyni nem szabad!

Tartani kell, bár könny s kudarc

erőt, reményt legyőz;

minden katona az egész

seregért felelős.

De vinni kell, haladni, bár

egyedül cipeled;

mert ha belebuksz: belehalsz,

veled is nehezebb!

A reformáció genfi emlékműve előtt

Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

az emlékműnek. Hírnök, ki megölt

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el a szobor-sor előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

a Vilmosok! és Coligny és Cromwell

– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!…

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

S most mintha ők

álltak volna kaszárnya-számadáson

az én szemem előtt,

feszesen-katonásan

kilépvén éppen akkor

a hátterül kapott nagy szikla-falból

s abból a másik, épp oly teli tömbből,

a mögéjük kövesedett időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt

kövek a napfénybe, hol nem lehet

szavuk már. Szavuk immár csak a tett,

mely idővel ad magyarázatot!

Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

Vagy előbb én beszélhetek?

Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”,

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként maradt fönn a szándék,

mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

Ti kérditek?

Ti kérditek?elértétek?

S ha nem lesz

örömötökre meghallanotok?

Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok, égve az Úr igazától;

állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;

aztán dönteni kezdett ezredegyszer

az ész helyett a fegyver

s a láng.

Hogy várja örök üdv a lelket:

rángtak milliószám kínban a testek

csatamezőn, bitófán, vérpadon,

karón, keréken, meg a fájdalom-

szerzés új mestergépein; növesztett

egymással szemben erdőnyi keresztet

Jézus példája, végig Európán;

égtek, hogy égjen itt a kép s a „bálvány”,

ott a „csalárd könyv” – városok és falvak,

hol újra emberhúst faltak a félvad

zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,

nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,

eladdig, míg nem jött – a győzelem?

Az idő. Okosan, türelmesen

s némi humorral.

A kétféle had

és hit várai szemközt állanak

ma is, az én hazámban is; a zordon

fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

Szép. Magam is helyeslem;

ha pap vagyok, magam is így cselekszem:

„értsük meg egymást!”

De nem volt nagy ár

mégis a harminc évi döghalál,

d’Aubigné dühe, Coligny halála,

Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,

fél Németország, a ketté törött

Európa s hogy itt volt a török

százötven évig és a mi hazánk… –

Ez lett a „győzelem”! Ezt küldte ránk

Isten azzal, hogy „napként kimutatta”:

nem érte folyt a harc, hanem miatta;

ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:

– mert volt-e vajon győztes, kit nem ő

rendelt eleve győzni?

Győztetek.

Maga a Sátán győzött veletek!

Balekok voltatok, mind! Hátra arc!

Nincs jogotok egy lépés sem előre.

Törlődjetek be kőbe és időbe.

Elveszett – eleve! – a harc!

– mondtam keményen, mint aki magára

támad először is az igazával;

majd:

Megbuktatok! A haddal simára

törölt kontinens – e fekete tábla –

közepére mi iratott eredmény?

Egy betű, egy már tréfának sem új

buta betű s az is csak magyarul:

mért több a keresztyén, mint a keresztény?

Értelmet annyi millió halott

véréből ennyit párolhattatok,

midőn – feledve, kinek mi a dolga –

karddal csaptatok ti is a Csomóba:

a Föladatba, mely épp a kötés

kibogozásával szép és merész.

Ez az „eredmény”!

És ha – ez se volna?!

– kondult bennem is, ahogy várható volt,

a tulsó torony az innen valóra

(és attól fogva mind a kettő bongott)

s kelt ezredszer is – alig finomodva –

bennem a két ős ádáz szó-birokra:

a mindig úrhitű tolnai pásztor

s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?

Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?

S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan

„hal el a hit” a „római mocsokban”?

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a „tiarás templom-kufár” vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp –

odavágja, hogy „nem tehettem másképp!”,

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs – inkvizíció?!

Ha – bár „hiába” –

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdui,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs – Kálvin?

Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,

ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?

Hol kezdődött, hogy atomerő is van

s holnap rakétán repülsz ki az űrbe?

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya –

sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő „hiába”!

Látták vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot –

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,

már azt forgatva, hogy én mit kapok,

nem is őtőlük magyarázatot:

a tettektől, melyek – akár a gyermek –

magukért csak felnőttsorban felelnek.

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:

volt bárkié a szándék,

maga az Isten se tudhatta másképp.

1946

Mors bona, nihil aliud

Mottó: …Blasphèmes

Suprêmes

A faire crier nos Dieux!

Egy régi versből

Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már

nem is lehet a régi módon,

hisz amit rontani lehet, késéssel is bár,

elrontva a hinni-tudókon;

mivel nincs túlvilág, se jó, se rossz remény-lét,

sem Ítélet s nem is kell,

de mert, hű kétkedők, végső jutalom-félét

kiérdemlünk az életünkkel:

tegyünk rendet magunk – hisz elménk egy-istenünk rég –

a legvégső rosszban, mi várhat,

teremtsük meg magunk maradék édenünkképp

üdvét a jó halálnak.

Mert minden búnk s bajunk úti baj, úti búnk, ha

rendben jó célba érünk,

mert minden türhető s úgy fáj csak, mint a munka,

ha zsebben már a bérünk;

mert minden jó, ha jó – biz így igaz! – a vége!

S mi a legfőbb jó a világban?

A végső oltalom! A jó vég! Ezt igérte

vallás, feleség, vagyon, állam.

Nyugodt, méltó kijárást, ha nincs erőnk egyébre,

csináljunk oly kaput,

emelt fővel, melyen az utazó kilépve

nem szorong, hova jut.

Legyen egy átmenő ház, hol – mintegy saját torára –

puha szék, feledtető asztal

várja az érdemest: a vég euphóriája,

amely mindenért megvigasztal.

Legyen egy haltató hely! – mint altató, valódi –

átszálló állomás, zenével,

honnan, mint befűtött, jófekhelyű vagon-lit

visz ki a végső éjjel!

Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül

az Ember Háza tervét,

ahol, mint az anyák már, a vén is, kínja nélkül

teheti le a terhét.

Mivel nincs túlvilág, sem éden, sem gyehenna:

az erényben bízó, a jámbor

szíveknek vigasza, ereje ez legyen ma:

nem kell tartani a haláltól.

„Jó halált, semmi mást!” – mert ez a kulcs, amellyel

kitörhet félsze börtönéből

s magára lelhet, mellyel e földön már az ember

édent idéz, új ég felé tör!

Új atomrombolóként ez nyitja ki s nyújtja kézbe

a repülő por-pillanatnak

ezer rejlő csodáját, melyek így – láncban égve –

tán öröklétnél többet adnak.

Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma,

meddig az elme el ne jutna,

esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította

Mors bona, nihil aliud-ra!

Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre,

végig így lesz víg a tusa,

s ha mégis győz a sors, legyünk – éljent dörögve –

sorsunk Dugovics Titusza;

a harcot, mely továbbtart, a létet éljenezve,

melyet föladni nem szabad!

Azt védi hullva is – az itt a Vár, az Eszme –

nemzedékeivel a Had.

És mert nemcsak előre, hanem így hátra is süt

fénye ennek az új erőnek,

(hogy új hősök vagyunk): ha munkánk végbe visszük,

erényeink az égbe nőnek.

Mert ha nincs rettegés, nincs gyávaság s e kettős

gyökér nélkül a bűn se hajt ki.

Önzést és önkinzást lelkünk egyként levetkőz

és nem kell csak akarni,

hogy szépség és igazság és jóság és szabadság

mosdasson, derítsen: segítsen

befejeznünk Ádám föld-szeliditő harcát;

mivel nincs túlvilág, sem isten.

Tihanyi barátaimhoz

Köszönöm ezt a

meleg fogadást, hű barátaim,

kartársaim ti, házak, ólak deszka-

s kőfalain,

s fatetőn s boglyán

felsorakozott és oly lelkesen

hurrázó régi ismerősök, hogy lám-

lám könnyezem.

Vágja a csontom

az úti hátizsák, de nehezebb,

aminek súlyát a szivemen hordom;

hadd pihenek,

adjatok inni

félúton is egy kis üde igét,

átlátszót, tisztát, örökéltüek, ti

fülemülék,

csízek és pintyek

s pintyőkék és mind, akikből a dal

tizezer éve is úgy zengett-keringett,

akár tavaly.

Ahány rigófütty,

annyi arany korty, a szívnek; igyuk!

Azé az élet, ki veletek, dal és rügy,

újulni tud!

Minden-tudók ti,

mert minden-feledők, oh be igaz,

nincs maradandóbb tanulni való itt,

mint a tavasz.

Halandó szívem,

ő szomjazik, arra, jó a világ!

Micsoda győztes áriák!

Köszönöm nektek az örök ifjúság e

csöpp italát!

Kidőlt fenyő

Kidőlt a hegytető

dísze, a nagy fenyő;

földön nyúlik a hosszú szál derék;

tövén, mint tengely végén a kerék,

égnek forditva áll az ép,

a földestől kirántott, sáros,

az embermagas gyökérzet.

Nézzed,

akár egy város –

Mintha csatornái beleivel,

szabadon lógó vérereivel

egy metropolisz szakadt volna el

talajától s mutatná – égre tárva –

hogy mi a mélye és fonákja

annak, mi fölül bozsog és ragyog;

hogy milyen örök-nagy föladatot

teljesít ottlenn bár a dögbogárka.

Csodáld, hogy milyen hősi a kloáka,

és milyen tisztán-szép – mihelyt halott!

Könyörületet s tán bocsánatot

s tán értelmet és ami csak kell,

mi is így nyerünk kidőlt életünkkel,

égretárt szükségünkkel, bűneinkkel –

Így szépűl majd meg, amikor már nem él,

sorsunkban is – ha nyugodt szem itél –

a vak ösztön, a süket szenvedély

és mind a mély

tápanyagokat szomjazó gyökér –

Akár

e halott fa-alvilág, amelyen

nincs egyéb eleven,

csak hangya, dögbogár

fülbemászó, kéregtetű –

De azokkal is milyen gyönyörű!

Egy falusi forradalmár sírjánál

Jó volt ez az ember

hozzám,

bánatot először

hoz rám;

hálám elől földbe

tünt örökre;

nézek – kirekesztve –

a rögökre.

Hol esze, jósága?

Itt van,

nagy lelke e horpadt

sírban?

Állok, hív adósa,

tehetetlen;

fáj, fáj, hogy fizetnem

lehetetlen.

Nyár van, ragyogó nap

süt le.

Leheverednék a

fűbe.

Hogy könnyít az ég tág

tisztasága!

Azt súgja a szívnek:

halj utána!

Azt mondja az ég, a

kéklő: –

légy oly könnyü, könnyed,

mint ő –

Fáj, nehéz a szíved

terhe? Tedd le:

oszd magad te is szét

új szivekbe!

Égj a tűztől, melytől

ő fült,

légy olyan, mint ő! – „Oly

őrült?!

Az volt! Szívét-lelkét

szétdobálta!”

– Nem is ide halt – a

napvilágba!

Lángol az ég, fennen

mondja:

nem is oda tünt, a

porba,

széthullt, oda lett, de

nem rögökbe,

nem a multba tünt el,

a jövőbe!

Ami fénylik, mind azt

súgja,

te se le készülj a

multba.

Hála sarkal? Rajta,

küzdj helyette:

amiért élt, nincs még

befejezve!

Azt súgja a kék ég

vígan,

ami benne jó volt,

itt van,

ott van a szivedben,

hajt előre:

élet itt az élet

temetője!

Oly nagy itt a béke

csendje,

mintha ő fülelne

benne,

fülelné: mi munka

várja őt még?

– Felelj; te vagy néki

az öröklét!

Árpád

Halmot is alig látott az a nép még

s most: égbebökő sziklák és csucsok!

Eső s – október végén! – hó suhog;

jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

És nincsen út! Csak összegyült lucsok

a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.

Törik a kerék köves patakágyon;

bukik a sík földhöz szokott tulok.

S rohanni kell! Előre, bármi áron!

Tegnap megint nyomukba lovagolt már

egy had besenyő s bosszúálló bolgár.

Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.

A bosszúállás nem kegyelmezett.

Vének se voltak. Minden elveszett,

mi összetartott: biró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg

árva siheder, ez volt a magyarság?

Ez asszonyát siratta, az az anyját.

Így érték el a legfelső hegyet.

S ott érték csak a baj igazi nagyját.

Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.

Köd volt s a jövő benne csupa rémség.

A holtakat a csupasz földre hagyták.

Mert nem lehetett itt se pihenés még.

Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:

fusson rossz sorsával külön ki-ki.

Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

ha nem zömre, nem törzsre mérheti!

„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,

Attila király vére-maradéka!”

ezzel töltődött szív és ész teli.

Lám a vezér is – mitől olyan néma?

Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-

érő lábával visszafogta törpe

ménjét indultában a szakadékba.

A tiszte volt, hogy gondoljon előre –

Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde

vadmacska-szemét megpróbált egy percre

az eszével belátni a jövőbe?

Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,

tán visszajuthat a rokon világba,

ki visszajut majd – örökös igába!

Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

De hogyha mennek tovább, odaátra –

mivé vál ez az özvegy-árva nép

vadidegenek közt? Egy nemzedék

s néz idegenként vissza önmagára!

Lehet új otthon, lesz új feleség –

ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,

idegen arc lesz és idegen termet;

keverék lesz s majd nem is keverék!

A csóktól szinte, melyet rálehelnek

a latin, a szláv, a germán anyák,

elveszti a bőr sárgás aranyát,

kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

Lesznek minél jobbak az új arák,

lesz méhük annál mélyebb temető:

ott enyész el a napfényként sütő

mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

és mind a jel, a szív-melengető,

mellyel halott apádat kelti létre

– törzsednek örökéletet igérve –

újra és újra minden csecsemő!

S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?

Eldobva testet-lelket – mert a régi

isten is a maga-arcút segéli –

mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni

nem tudta, ez gyötörte a vezért,

míg meg nem lelte, amiért ha vért,

ha lelket váltva is érdemes élni.

„Akárhogyan is – még most sem beszélt –

szabadok leszünk” – ez suhant talán a

szívébe inkább, mintsem az agyába,

miközben megsarkantyúzta a mént

s a menetből egy sziklára kiállva

jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,

mint juhász, aki minden ürüt ösmer,

hogy tódul népe át Európába.

Zrínyi, a költő

Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek:

eszméből lett lakóik ki-kijönnek;

mint sziklákon száritkozó szirének,

nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek,

ha csitul a gond… Félévente hozta

Bécsig komisszár, Bécsből hadi posta.

Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme,

övék a tér… a néhány röpke percre,

ha a két végvár közt épp nem jajongnak,

a sebesültek, a karóba-vontak

s a bomló hullák bűzét odaátra

csapja a szél, a toportyán pogányra –

s hősöket láthat, hadakat teremthet,

kezében tollal diadalt szerezhet

nézve mereven a Mura vizére

a magyarok seregtelen vezére!

Széchenyi hídja

Hány könyvet írt! És valamennyinél

többet ér

ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papirlapokra

bízott, ki észbe fogta

és létre hozta,

egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó

anyagba burkolt közölnivaló.

Vigaszom

lépnem e szép értelmű sok vason.

Egész mozgó testemmel olvasom.

Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

Ledönthették, amit ő megteremtett.

Akár a jó fa, tőből ujraserkedt.

Egész lényemmel értek valamit,

valami boldogitó igazit;

így szól a szívhez:

dehogy hal meg a gondolat!

míg ember él a nap alatt,

itt mindig híd lesz!

Egy eszme itt

látod, örökre működik,

mint csoda-óra.

Pedig

csak ember volt – hány elbukás tudója! –

a fölhúzója.

Bartók

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szivekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikoritott

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hirhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a bucsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni ugysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segitettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabaditó, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az igért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!

1955

Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről

Hol folyt el mégis a ciszternából a víz?

Nem a repedésen. (Noha menten,

azt is, hogy lett elég cementem,

becementeztem.) Folyt továbbra is?

üres a tartály, újra! Beleszálltam

s a falát alul végigkalapáltam.

Egyforma hang. De az egyik sarokban

valami – mégis! – más dallamra koppan.

Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig,

amig egyszer csak a beton megomlik

s lukacska támad. Nyúlok bele; bent

sáros a cement.

Szöget nyomok be; az valamit ér,

puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér.

Gyökér a tartály arasznyi beton-

falában a belülső oldalon!

Sejtettem noha valamit, de

szívemmel inkább – elmém most se hitte,

ami kiderült, miután tovább

verdestem körben a tartály falát

alul mindenütt – mindenütt gyökér!

Vékony, finom, de él az mind s hogy él!

Átfúrva a vaskemény anyagot

úgy szorongtak a szinte látszatul hagyott

réteg alatt, mint bőrünk alatt az erek;

vagy mint a termeszek.

Körbenéztem a tartályt erre kívül is.

Egy kis kaparás – mindenütt: gyökér;

úgy fogta lentről, mint egy nagy tenyér.

Hát itt folyt el a viz.

Csak néztem! Milyen szivacs-szerkezet:

milyen szívós tüdő lélekezett;

szívta levegőjeként a vizet!

Milyen polip-erő, micsoda csáp-

erdő szopta ki így e sziklás

hegyből, hol semmi víz más,

a maga zord igazát?

S kerestem máris, hogy e sok víz

kinek kellett? Itt a bűn, hol a gazda?

A vadszöllő talán, az ampelopszis,

mely a ház frontját beágazta?

Nem odavitt a gyökér, melyből hegyi jó íz:

megízleltem – gyanta jó szaga jött.

Hányszor dicsértük, emlékszel? azt a fenyőt,

mely társai közt itt a ház előtt

oly szépre, délcegre, magasra nőtt!

Tőle származott ez a csíny.

Vagy ez a hőstett.

Fejem csóváltam. Állt sunyin.

Aztán egyszerre hősleg,

büszkélkedően.

Mert most én is megilletődtem.

És este – elmondják majd Paliék –

a vitában, hogy mindenen át, mindenütt a nép

győz majd, az élet,

ki mondott annyi kemény

és konok érvet?

Én.

Szeretet, gyűlölet

Hol a szeretet? Csak a gyűlölet

habköpései érik szívemet.

A szeretet – hogy kit szeret a nép,

az óceán! – az mindig messzeség,

az mindig köd? Mindig a gyűlölet

jégtáblás habja ver hajót s szivet?

A szeretet az mindig csöndre-kész?

Mindig a gyűlölet zeng az egész

nevében is? Vagy nincs is más, csak az?

Mindig ütés csak, soha se vigasz?

Sehol egy meleg áram, mely izen

Kolumbusának, reményt, e vizen?

Nem érzem. Gyűlölet és gyűlölet

habrohamai verik szívemet.

Egy szirmot, pihét, míg meg nem halok,

egy levelet az ugató habok

agyar-tajtékán, egy élet-jelet,

irány-jelet, Indiám, Szeretet!

A fiatalokhoz

Milyen ember vagyok is én!

Milyen voltam már, mint gyerek!

Én örültem, ha szekerünket

megelőzték más szekerek.

Boldog voltam, ha ló-dobaj

hangzott mögöttünk s – gyia-gyi! –

mellénk futott, elénkbe vágott,

előttünk táncolt egy kocsi.

Szerettem nézni a futást,

a sörényt, ahogy lebegett,

a küllők fényét, a farával

föl-fölvetődő szekeret,

a vágtatásban széthuzó

s összetekintő lovakat,

azt a legényt, ki az ülésből

fölállt, ostort vesz, odacsap

s kalapját fogva nagy-vigan

hátra nevet, hogy: sikerült! –

Vele is az én telhetetlen

kedvem repült!

Kézfogások

Apám szokása: nehezen adok

kezet

s nehezen fogadok.

Mert hány kéz illetett becsületes,

szives,

olyan, mely – kötelez!

Kezembe tiszta „úgy lesz”!-t hány csapott,

hitet,

mint csengő foglalót.

Letétként mennyi érték gyűlt belém,

kemény

hűség, fénylő remény,

fémjeles jóság, tömény bizalom:

vagyon –

El nem pazalhatom.

De meg se tarthatom: szent s köz

dolog –

tollat ezért fogok.

Vonatból

Ami közel van, hogy rohan

hátrafelé, eszeveszetten!

De milyen híven-komolyan

tart velünk, ami messze van –

akár szivemben.

Hogy nyargalnak hátra a fák,

a sürgönypóznák a sín mellett!

De ti, ti messzi, hű tanyák,

akár a mult, az ifjuság,

ti úgy követtek.

Lám, a távolibb, hajdanibb

ragaszkodik hívebben hozzád?

Oh, hogy botlik, akadozik,

szakad az is, az a szelid,

messzibb valóság!

Vonakodva bár, tétován,

a téli rét lágy ködein túl,

a tanyaház is valahány

megtorpan a domb oldalán

és hátraindul.

Mint filmen, ha film tűnik át,

mint fonál fonálra szövődve

fut a futó közeli fák

között az a messzibb világ,

– a mai nap s az ifjuság –

az egy időbe!

Szekszárd felé

Kis vonat megy nagy domb-

oldalon;

terhes kicsi nő a

vonaton.

Jár itt is, ha más nem,

a szeme;

affajta, ki nem röst

sohase.

Homloka az ablak

üvegén,

rázódik a tengely

ütemén.

Néz ki, bólogatva

szüntelen,

oldalvást a vastag

üvegen.

Nézi mit a tágas

táj kinál;

gyermeke helyett is

nézi már.

Mosolyog és pillog

nagyokat,

mint lány, ha szeszt, édest

kortyogat.

Ablakrázta arca

szeliden

azt bólintja folyvást,

hogy igen.

Izlik neki, lám csak,

a világ;

száll szemén át park és

pusztaság.

Pusztai menyecske,

jelzi ezt

üveggyöngye; gyöngyön

kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép:

az ura;

térdén köteg színes

brosura.

Szalad át szemén ház

és fasor,

szökdel ajkán egyre

friss mosoly.

Mintha nem pillái

közt, de szép

szája hosszán szállna

a vidék.

Tábla búza, tábla

baltacim

hagyja szinte ízét

ajkain.

Kéklő szöllők, sárga

asztagok

becézik az alvó

magzatot.

Lebeg az lágy élmény

közegén,

anyjában is egy nép

közepén.

Most dől el, mivé s mint

alakul;

most érinti tán egy

titkos ujj.

Úgy becézi, hívja,

a világ,

mint házából rég mi

a csigát.

Megy szülőmegyémben

a vonat;

bennem is megy jó sor

gondolat.

Így vitt egy kis nő rég

engem is;

itt alakult az én

lelkem is.

Néz, néz a kis asszony,

gyüjtöget,

termi csöndesként a

gyermeket.

Hova viszi, honnan,

nem tudom;

fölvidít, hogy véle

utazom.

Nézem úti tájként

a szelid

nőn a tegnap és ma

jegyeit.

Jár szemem a terhes

kicsi nőn

s azt gondolom, itt megy

a jövőm.

Visz tovább egy népet:

eltakart

csempészárúképp hoz

egy magyart.

Egy ilyen kis nőben

rég Babits

épp talán anyámat

látta igy.

Gondolta, hogy abban

él, aki

őt fogja fejében

hordani?

Jár szemem a kedves

kis anyán

s azt gondolom: itt megy

a hazám.

Viszi, mit se tudva,

szakadék,

örvény fölött Árpád

örökét.

Benne él talán, ki

engemet

holtomban is meg-meg

emleget!

Gondom, hitem, eszmém

talaja,

öröklétem vagy te,

kis anya.

Néznem is jó téged –

megbocsásd.

Kívánok szerencsés

utazást!

Látomás

Látom nagyapám birkanyáját,

az ürük és kosok

nagy áradását, amely engem

hátára vett s hozott.

Látom emlékeim határán

a rengeteg juhot –

hogy ömlött, folyt, forrt – szürke tenger –

ha tarlóhoz jutott!

Látom a sok kis pata-verte

port a tar földeken;

látom a gyors bárkát, amelynek

útam köszönhetem!

Minden állat egy kicsi hullám,

a hajós nagyapám;

jő ülve-rengve hab között, hab

fölött hű szamarán!

Hozza, szinte a bibliából,

sorsomnak kulcsait,

a gyapjú-pénzt, melytől nekem majd

ajtó s út nyittatik!

Látom a vén hajóst, mögötte

a nyurga gyermeket,

kedvencét, kit miért, miért nem

mégis próbára vet.

Látom a vén bárkás mögött a

vékony, komoly fiút;

meg kell nyernie, ez a próba,

valami háborút.

Semmit se tud még. Gyanú nélkül

jő a fura hajón.

Mire végzi? Nem tudja. Innen

van a rosszon, a jón.

Mire végzi? Én se tudom. De

szívem hittel tele:

oly élőn érdes tenyeremben

a csacsi szőrzete!

S a régi gyermek-büszkeség is

lobogó eleven:

hogy vittél, ringattál – vigyél csak –

gyönyörű tengerem!

Erdélyben

Köröz, ereszkedik a gép; de hegy

csak nem emelkedik egyetlen egy.

Laposra vasaltak a repülők,

téged is, Erdély, bérccel büszke föld!

Hegyek, hegyek, erdélyi hős hegyek!

De az utcán száncsengők csöngenek.

De szán jár a repülőtérre is.

Csergét terit a nagybundás kocsis.

De az épület falán a plakát,

mely nálunk arra oktat: óvd a fát,

itt arra tanít képpel színesen,

hogyan irtsuk a farkast helyesen.

Föntről pici, de lentről s közelebb

be nagy az élet! (Akár a hegyek.)

Be valódibb: költőibb s hihetőbb,

már attól is, hogy száncsengő csönög!

Fadöntő fejszével hóna alatt,

oly bocskorban, mely könnyű léptet ad,

oly sipkában, mely fület fagytól óv,

jő mosolyogva a hajdani gróf.

És csöng a szán s mint ötszáz éve már,

ha megrándul, rajt összebú a pár.

Leheletük – huszonhat fok hideg –

mögöttük vőfély-szalagként libeg.

Szalag leng a lovak szájáról is.

Minden fogat lakodalomba visz?

Az ifjuságba! – mely mintha örök

csak ott maradna, hol még szán csönög.

Csing-csöng a csengő, szobámba követ;

tőle a csönd is emberiesebb.

Az ablakon két függöny; egy belül,

egy kint: a hó, mely csipkét ontva dül.

Csing-csöng – szüntelen a falon is át;

magány kerit, de mégsem árvaság.

Csing-csöng – már alszom és úgy alszom el,

a ringató hang mind följebb emel.

Csöngött csengő, pohár, baráti szó,

más-más nyelvű, de egymód biztató.

Milyen magasság, tisztaság, milyen

nyugalom fürdeti fáradt szivem,

Erdély, oh Erdély, nem attól csupán,

hogy itt vagyok, annyi idő után:

attól, amit e más-más nyelvű szók

vallottak, mint köz vallani valót,

hogy: „egyetértés”, meg hogy: „türelem”

meg: „az ellenfél versenyfél legyen”.

Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz,

légy a szivekben hótiszta-magas!

1956. január

A költő felel

1

Dolgozom: küzdve alakítom

nemcsak magamat, aminő még

lehetek, akinek jövőjét

az „ihlet óráin” gyanítom;

formálom azt is, amivé ti

válhattok – azt munkálom én ki:

azt próbálom létre idézni,

azt a lényt, ki még csak agyag

bennetek s halvány akarat;

akire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

2

Nagy föladat; mert nemcsak bátor

nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor

azt hallani,

barátaim, hogy valaki

nekiszántan

előre rohant a korából,

egy új, egy tiszta tájig,

valójában

a kor maradt csak hátra tőle,

még jó, ha nem ekkép süvöltve

a föl-fölbukó uttörőre:

– Hova fut? Elbujt! Játszik!

3

Játszunk – igy száll énekünk fel.

Játszunk

szavainkkal és életünkkel,

mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.

Legyetek értelemmel hát irántunk,

mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb

szerzet minálunk;

a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,

csupán a jót.

4

Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt,

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csinálok költeményt,

hogy gazdagodjatok.

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,

sem a vízen a fény;

a lány s fiú csak szebb s elevenebb

s magam is több vagyok, ha én

általam erősödtetek.

Semmiből nem lesz semmi? S ára van

mindennek, ami valamire jó?

Babrálva e világ dolgaiban

valami mégis ujdonan

marad kezünkben, olvasó!

Kézfogások1

1956

Bevezető

Kalicka

Viharban

A szomszéd

Fecskék

Táncolók

A boulevard Bourdon-on

Árvíz1

Göcsejben

Kovácsfiak

Egy bagón

Gyalogút

Ibolyaszag1

Vidám reggel

Amikor az óceán partjára jutottam

Nagybátyám

Hirtelen háború

Tikk-takk

Élő halott

Beesteledett

A hajó már csilingelt

Az őszi Tihanyból

1. Üres éden

2. Tél-elő

3. Fogoly

4. Diadal

5. Másvilág

6. Sokszoros szeretet

Elmultam harminc…

Bélyegesek

Őrültek

A sárga házban

Mohács

Doleo, ergo sum1

Menedék

Vadludak

Óceánok

Égettfa-pusztán

Hunyt szemmel

Elégia egy öreg vincellérről

Napraforgók

A szíl s a szél

Evezés

A titok

Vita

A halál halála

A késlő télre

Fügebokrok

Lábnyomok

Hegyre, hóban

Óda egy jólműködő tanyai kályhához

Déli szél

Cinegemadár

Emlékezés egy gyerekkori havazásra

Cser-erdő

A tihanyi Templom-hegyen1

Pihenés

Élettársak

Aggódó szív

Örül már minden…

Fülemülék

Látogatók

Kezdőbetük

A sikló és a hal

Nyár volt, délután…

A költő s a galamb

Kamasz

Idők

Egy ó-görög versre

A Duna partján

Alvó asszony

Tücskök

Két üdvözlet

1

2

Csillag, ha lángol

Poharaim1

Terhünk a föld1

Kézfogások¹

Árvíz¹

Ibolyaszag¹

Doleo, ergo sum¹

A tihanyi Templom-hegyen¹

Poharaim¹

Terhünk a föld¹