Hét vers

Napok teltek… Napok teltek és – villámgyorsan – évek; évtizedeim múltak úgy oda, mint vonatból nézve hegypart fala. Hát hogyan volna enyém az az élet, amely mögöttem is úgy semmivé lett, hogy emlékeztetőül sincs nyoma? (Lehet öreg, akinek nincs hova hátranéznie s csak előre nézhet?) Azóta övez élő mult s jövő, mióta veled röpít az idő.   Kivel szeretet, szerelem… Kivel szeretet, szerelem, barátság, harc s eszme összefűzött valaha: úgy nézem én, mint házastárs a társát. A szenvedély elmulhat, de soha nem az a jó perc, kettőnk birtoka: közös kedvünk nem-testi gyermeke! Ez is családom. Város és vidék van ilyen ivadékommal tele! Így lettem egy valóbb emberiség patriarchája, termő vesszeje!   Téged szolgálnak… Téged szolgálnak hűséggel a gombok, melyeket újravarrtál ingemen; mozdul a meleg kesztyüben kezem s ujjam bögyével is feléd mosolygok. Minden holmimról rád emlékezem. Messze vagy tőlem és itt vagy velem – Miktől magadat megfosztod, a dolgok harcolnak érted, kis önzetlenem, szép példám: sorom minél szabadabb van, fűzöl magadhoz annál szorosabban.   Át- s átalakult Át- s átalakult vérem, bőröm, minden sejtje testemnek, bánatom, reményem. Mily lakócsere az agyban, a szívben! Bár nekem is a vakitó veszélyben a hűség daca volt a menedékem: más a jövőm, a járásom, beszédem!   Egy nem változott, szívem egy lakóját nem cseréltem; úgy szeretlek, mint régen. Te vagy bennem a biztos állandóság. Te vagy – romolhatatlan láng! – a lényem.   Közérdekből Közérdekből beszélek róla, hogy mint egy újítás titkai, remek tulajdonai elterjedjenek; hogy átvehessék mind az asszonyok; hogy a férfiak, még társtalanok, tudják, társat milyet válasszanak; hogy ezzel is erősebb, igazabb legyen majd az a szelid és szabad emberiség, amelyre énnekem te vagy igéret, s zálog, kedvesem.   Én elfelejtem… Én el-elfelejtem, ő tartja számon, mi a kedvenc ételem-italom; mi árt – betegnek – mi az orvosságom, ki jóbarátom, ki még jobb barátom, mi derít fel, mi keserít nagyon.   Én úgy öregszem, mind kevésbé aggat sok ügye-baja e fura alaknak, akivé át kell korosodva válnom. Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd; egyre inkább úgy, mint a gyermekét.   Feljő az öregség napja Feljő az öregség napja; parázsló, gyulladt, pillátlan szem, csak messzi lát. Perdül perzselten dísz, levél, virág: minden élőről minden cifraság, ha ránéz ez a forditott varázsló –   És az a fagy és az a zordon éj, ha ez a fény is húnyni kész… Ne félj, mert nincsen olyan puszta éjszaka, hogy fel ne jöjjön –: le se megy soha a szerelem kékfényü csillaga!