Egy mellékszoborra¹

Jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában állt a szobor, a főalak. Alatta – bronzból ugyancsak – a mellékalakja egy szál nadrágban; azontúl ruhátlan. Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre alatt inas még. Égnek állt szakálla, ahogy ültéből fölbámult urára, mint rokkant koldus a járókelőre. Úgy nézett föl, mintegy az úti porból, mint akkor világszerte gyúrni szokták a köznép kongón „hálateli” szobrát. Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor. Az úr, kit így a hála ércbe burkolt, – ki is volt? Gyáros – tudós? Érdemes tán. (Én azt tudtam csak róla, hogy Belecskán, – Tolnaozora mellett – földesúr volt.) Mindegy. Állt bárki ott – itt már, hiába, e mondandónak csak mellékalakja; az sem; hisz egy gránát úgy földrecsapta, nem maradt helyén három porcikája. Kapott sebet – csupasz vállába – s mintha megingott volna a vén szolga is, de megült; ült egyre erősödve, szinte sebét is kiheverve napjainkra. Utáltam a vén kovács szolga-voltát, azaz a szolga-voltot a kovácsban. Ó, más kovácsot láttam én, korábban, vén volt az is bár s szóra-várva szolgált. Szobrásza szolga-volta, e szoborban az szegte útját – műélvezetemnek, mely idők teltén mind igényesebb lett. Mégis az ostromot záró napokban, hogy megláttam – futtomban, gondban égve – a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot már árván – nem visszatetszést sugárzott: halk jóérzést gyászom mélytengerébe. Főalakja nélkül is, egymagában nyakát azonmód fölfelé csavarta – Mi volt más mégis, az újszerű rajta? – kérdeztem; később is, ha arra jártam. Így, gazdátlanul is magasba nézett. Úgy szegte égre aggastyán-szakállát, mint aki messze csillagokig ellát. Hiányával kezdett lenni egészebb. Görnyedtsége, hogy nem nyomta csak égbolt, a mindenséget tartotta szememben. Ina-ereje, az az ernyedetlen, a testetöltött emberi remény volt. Még tört nyaka is, az a csúf alázat, most – ellenpólus hijján – csupa dac lett. Az egész alak, most, hogy főalak lett, hogy csak őt néztük, szinte szóra támadt. Hanghordozása – stílusa – a régi. Épp azzal méri, ami benne régi, a változó idő minden egy percét. Memnon szobránál zengőbb szavú emlék, mely minden új nap tényét kibeszéli. Le ne rontsátok. Hadd hirdesse fenten, milyen mélységből inditotta sorsát   újra ez az ország, a magasságot nézve, rendületlen.