Üveghegy

Eső esett az olvadó hóra, rá is fagyott mára virradóra. Csuszik-botlik, aki ma gyalog megy: Ozora egy óriás üveg-hegy. Sziporkázik, gyémánt-mázba mártva, csibelábnyom, kő, darabka trágya, boglya, torony, fák a messzeségben – Nyakig vagyunk a tündérmesében. Benne járok, léptenként megállok. Bottal vagyok, mint az aggastyánok. Bottal volnék, de így is tipegve próbálkozom föl, ki a hegyekbe, arrafelé, ahol – mintha volna – valamennyi kis magán-kápolna – borospincék hosszú sora várja a hivet egy kis föloldozásra. Megy, aki megy, a palánkot tartja; mosolyog a fiatalja rajta; a gyerekség boldog: áll a lármás, hét határra szóló korcsolyázás, csúszkálás és gurulás! – A vénje átkozza csak, lenézve a mélybe, azt, aki ezt, hajh, megteremtette, ily cudarul kifényesítette. Versenyez a sok fia nap. Félve lép lábam a szemfényvesztő jégre, de a szívem emlékezik közben, de a szívem egyre tüzelőbben, de a szívem azt idézi: hajdan korcsolyámmal én is így rohantam; azt idézi: a világ végéig hogy hívott rég, ami íme – rémit? el Cecének, Sárbogárdnak! régen hogy repültem a sárközi réten: az a fényes, veszélyes sikosság, az volt nékem az első szabadság; előre, csak előre, előbbre! – hogy repesett szívem a jövőbe – Ha másért nem: látni addig újra: föl, öreg csont, föl, csak föl a csúcsra! …Ha azonmód összefagyna egyszer, ilyen volna a viharzó tenger; ilyen volna, mint innen a présház elől, honnan szemem szerte méláz, míg hallgatom, hogyan buggyan olykor – mint bölcs elme – az erjedő újbor s hallgatom a lenti lármát ismét – Szivemben se bánat, se irígység. …Itt az asztal, hol dédapám ült még. Ülök, mint a megtestesült hűség. Ülök, mint létrekelt jókívánat. Örülök a boldog zsivajgásnak, gazdagodva szívem mélyén halkan azzal is, ha a kedv rajtam harsan. Ülök, mintha a hajdan-volt népek rám hagyták vón’ gondra ezt a népet. Fa vagyok én, úgy borulok színbe, ha gyökerem fut millió szívbe; más kedvéből nyitok én virágot – No, bort, búzát – békét is kivánok!