Az építőkhöz

Állványok, frissen fölrakott falak,   egy városra való cement, homok, meg tégla, meg salak   s még frissen csillogó villanyhuzalok, rézdrótfonalak   s városnyi friss tető s körül a még tág mezőn újra: kő, kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét   a nyüzsgő hangyanép, ahogy acél- s vasköteleivel,   daruival és emelőivel, foglyul ejti itt is a Gulliver-   természetet – Mentünk tovább és újra telep   következett: állvány megint és félben, mint a rom, de mégse rom, mert szinte láthatón növő beton-házvázak, könnyedek (nem tartva még csak önnön-terhüket) s létrák, csigák és itt is csupa-fény   aranydrót-szövevény, ahogy kötözte ez is megsodort fonalaival – mit is? – a nyomort? ahogy kötözte gúzsba rengeteg huzalával az ős szörnyeteget, a szenvedést, mely itt rejtezkedett,   a hurokra került   rossz végzetet, a bűnt.   Repült velünk tovább a gépkocsi. – S ti ott tavaly seholse-volt lámpasorok, melyek megannyi jó stafétaként lökitek gondolat-gyorsan a fényt, mit köttök gúzsba ti? A butaság   ezerfejű rémállatát?   Repült tovább a gépkocsi – És ti ott, új olaj- vezetékek s új telefon-vonal s csillék új kötélpályái, melyek fonalán épp oly fontos hír siet s bekötő utak új hálózata: mi rosszat béklyóztok le úgy, hogy a jónak teret tágat teremtetek? Mert kettős mind a jóirányu tett: épít, ha ront s fordítva. Szíkbe vájt csatorna, mit fogsz le? Feleld: halált. S mit szabadítsz föl? Azt, amit orvos, ha gyógyít, tanár, ha tanít:   az életet. Hogy föllélekzik, vasuti sinek, sok messzi föld ha át ti kötitek vasláncotokkal: boldog rab, akit kemény karjába kedvese szorít!   Kettős küzdelem hősei az új épületeken,   rajtatok fordul meg: börtönt rakjatok vagy bástyát, jól vigyázzatok! Téglát téglára! Egy világ zárja veletek s azon át nyitja győztesen kapuját.   Mentünk tovább s engem ez vitt már, ez a gondolat: állványok, frissen fölrakott falak,   nemcsak vasat: új létezésmód föltételeit   gyártják meg itt: ti fölrakott s fölrakandó falak,   új, tiszta, nagy utat ott lel, ahol a termelés,   az eszme s ész; villanyhuzalok, rézdrótfonalak,   így lesz szabad az ifjú szív, így lesz szeplőtelen   a szerelem; kábelek, csövek, póznák és rudak,   erőre kap, itt éled föl az önzésbe fagyott   jóság, a jog; mész, kő, cement és bedöngölt salak,   ez az alap a lépcső, melyen ember-sorba lép   végre a nép; s te mindenféle épitő-anyag,   a kitagadt tömeg ezen át leli meg magát,   így lel hazát; s ti gépek és ti, nők és férfiak,   leomlanak bálványok, trónok, égi-földi szentek, de nem amit a munka megteremtett.