Télvégi szél

Sípol a szél, a jégcsapok sípját fújja; tavasz akar, tavasz akar lenni újra. Sötét van még, este óta hallom, hogy fúj; drót sikít, mint felső c-én a hegedűhúr. Mint mikor a prímás rántja a vonót rá, úgy rí hosszan, valahonnan az a drótszál, úgy cifrázza a magáét szívbe szólva, ág reccsen rá, mintha az meg bőgő volna. Búg a kémény, zúg a kürtő, vaskakas szól, húzza a szél gyantásan már a tavasztól; egy a vonó, millió a húr alája, zeng az mind, ha ez a vonó szaporázza. Szeg szisszen föl, kút nyikordul: jár kegyetlen az a vonó, a hatalmas, az egyetlen; váltja hangját, hol vígra, hol keserűre, zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad hegedűje! Jár a vonó ajtórésen, ablakrácson, itt új házon, ott át sötét romlakáson; nád fütyöl, tó habja surrog, szól a szikla, fut a vonó egy országból a másikba. Ráng a vonó tengerparttól tengerpartig, de sok nótát tanul az meg, ki nem alszik; riad, révül: „szülöttem föld!”, „édes rózsám!” zeng a zene végesvégig Európán. Micsoda tor készülődik, milyen lakzi – Tavasz akar, tavasz akar végre lenni! Nyitott szemmel, hanyattfekve éjszakázom; zúg a zene végesvégig a világon. Minden nóta azt mondja, mit belegondolsz – ki vezényli ezt a zengést, nem a vak sors! Jégtörő szél, akárhogy is muzsikálod, minden nép egy szót írt rá, a szabadságot. Óceáni sziget zúgba, szív-sötétbe, ezt zenélte minden húrod, ezt zenélje, egyik fele magasan, mint a leánydal, másik fele a harag mély morajával.