Télvégi szél

Sípol a szél, a jégcsapok
sípját fújja;
tavasz akar, tavasz akar
lenni újra.
Sötét van még, este óta
hallom, hogy fúj;
drót sikít, mint felső c-én a
hegedűhúr.
Mint mikor a prímás rántja
a vonót rá,
úgy rí hosszan, valahonnan
az a drótszál,
úgy cifrázza a magáét
szívbe szólva,
ág reccsen rá, mintha az meg
bőgő volna.
Búg a kémény, zúg a kürtő,
vaskakas szól,
húzza a szél gyantásan már
a tavasztól;
egy a vonó, millió a
húr alája,
zeng az mind, ha ez a vonó
szaporázza.
Szeg szisszen föl, kút nyikordul:
jár kegyetlen
az a vonó, a hatalmas,
az egyetlen;
váltja hangját, hol vígra, hol
keserűre,
zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad
hegedűje!
Jár a vonó ajtórésen,
ablakrácson,
itt új házon, ott át sötét
romlakáson;
nád fütyöl, tó habja surrog,
szól a szikla,
fut a vonó egy országból
a másikba.
Ráng a vonó tengerparttól
tengerpartig,
de sok nótát tanul az meg,
ki nem alszik;
riad, révül: „szülöttem föld!”,
„édes rózsám!”
zeng a zene végesvégig
Európán.
Micsoda tor készülődik,
milyen lakzi –
Tavasz akar, tavasz akar
végre lenni!
Nyitott szemmel, hanyattfekve
éjszakázom;
zúg a zene végesvégig
a világon.
Minden nóta azt mondja, mit
belegondolsz –
ki vezényli ezt a zengést,
nem a vak sors!
Jégtörő szél, akárhogy is
muzsikálod,
minden nép egy szót írt rá, a
szabadságot.
Óceáni sziget zúgba,
szív-sötétbe,
ezt zenélte minden húrod,
ezt zenélje,
egyik fele magasan, mint
a leánydal,
másik fele a harag mély
morajával.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]