Jegyzőfüzet

Barackok Megérleli egyenként és leejti gyümölcsét az őszibarack-bokor; lombja alól naponta úgy szedem ki, mint a tojást egy szelid tyúk alól.   Juhászfi Fekszem hanyatt a fűben, mint feküdt munkája-téve annyi-annyi ősöm. De én, mit őrzök én? Betük, betük   végtelen nyüzsgő nyáját őrzöm!   A Balatonnál Áll, tartja horgászbotját mozdulatlan napszámra ez a büszke és beteg vasutas; csak tükörképe lebeg, táncol, nevet a hullámvonulatban.   Szüret felé Húzza földre gyümölcse az ágat, tanulom az alázatosságot. Talpig díszben pompáztam tavaszkor, recsegek a dús tapasztalattól.   Új nép a parton Fürdőruhában széplépésű nő – Jó alakja az eleganciája. Hogy ideillik! Mily „előkelő”! S mi mindent mond el, ahogy kisfiára   pillantva elkiáltja: „Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!”   Mélység Pihenhessek egyszer én is, akár a tó, tükörsima szívvel csupán azt mutató: mi fönt épp ellebeg. Csak játék lenne? Te igy látsz, zavartalan, legmélyebbemre le!   A hegyen ülve Megy – elől habot, hátul óriási fecskefarkot vetve – a kis hajó. Ideér frissen a tamburaszó s az öröm, hogy milyen jó tamburázni!   A hajót várva Jár föl-le, karját hátra téve s hátul forgatva botját; mitől is a bot akár a vígan csóvált ebfarok – Ebből látni, hogy boldog a tanár ur.   Ars poetica Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,   ne fogja a halál!   Emlék az ostromból Oh, kis korok nagy hangu verselői, ti zengzetesek! Tudjátok, fülem mit szomjazott, míg szakadt ránk a menny? Forrás halk hangját hallja már csörögni!   Hangyák Iszonyu volt. Vonszolta még kidőlt belét maga után a zománcos bogár és rágyült már és ette-itta már s – híj-huj! – kocsizott rajt a hangya-nép!   Napraforgók Rajongva nézik bölcs istenüket a napraforgók: – Oh, a nap! Saját arcára teremtette meg   málé nagy arcukat!   Tolna Hű nevelőim, dunántúli dombok, ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, nem fogtok rabul, amikor öleltek, ti úgy öveztek, hogy égig emeltek!   Kettősség Innen indultam el. S ha odaállnék volt magam elé: így gondoltad-e? Megreszketek, ahogy elönt dühe:   – Te árnyék!   Náncsi néném – S a lánca, az hogyan feszül, a lánca? Az új Lánchidról kell bőven beszélnem. Addig beszélek róla, mig belém nem   nyilal, hogy régiben se látta.   Levél1 Minden asszony mögött te állsz. Mosolygok.   Szépségeddel te sütsz át rajtuk. Tőled világosulnak s lesznek olymód   fényedtől üresek,   mint ablaküvegek,   Te vagy a napjuk.   Materialista kinyilatkoztatás Ér a fürtön megint az édes magyarázat, az a tiszta, melyet szótári nyelvre nem fordíthatón az agg föld nyujt egyenesen – saját szavaival – az ember ajakának.   Az állomásról jövet Hajlonganak a jegenyék aranylón és öntik a diszt előttem, utánam, ahogy elkerékpározok vidáman; a feleségem ül a csomagtartón.   Kézrázás közben „Hajh, hajh, havas a haj – hiába – nekem biz már az idő: délután; megdeleltem; megdeleltünk, Gyulám!” Együtt jártunk valaha iskolába.   Nagy vadász Nyúl! Puskám ha van, odatüzelek és – dirr! és durr! – kupán lövöm bizonnyal s futok látni a… vért? A tört szemet? Magunk vagyunk. Megcélzom a botommal.   Tükrök Fordítom főm barátaim elől. Arcuk megannyi kéretlen tükör.   Riadva rajtuk látom, hogy ront felém törve-zúzva halálom.   Emlékezet Barátnőim, oh szép hajdaniak – Becsuktam szemem csókotok alatt. Nem öregesztek ma sem, sohasem! Rátok nem szememmel emlékezem.   Séta a parton Lépten-nyomon a kő közt ottmaradt siklóbőr. Itt az őszi fordulat! Ha ilyen nőne az embereken, hány lengne már a pesti köveken?   Hitterjesztők Hatezer éve ültetgette szét egy délfelől jött hősi nép Baranyában a nemes gesztenyét – Sütöttük, ettük, remek volt. – Kiástam, Tihanyba onnan hoztam ezt a két példányt földestül, hátizsákban.   Egy éjszaka Somogyban Ébren fekszem. Bizserg szívemben: föl! kikelni! Pedig e gyenge fény még a holdé talán. Döngnek a traktorok nagy messze, mint megannyi dongó a pirkadó ég órjás ablakán!   Új roham A földön jár a gép, száll égnél magasabbra mégis; fent a jövő terein kanyarog – Ő, ama Fényhozó, megy modern csapatok élén – ezt képzelem – egy döntő új rohamra.   Őszi este Hajlik az aszu ág hangjával: recseg, elreccsen az égen a vadlúdsereg vonala: itt az ősz; pálca töretett   a víg világ felett; herseg a halott fű, sás torsa ropog, ahogy a réten át haza ballagok arra, hol mint égigérő oszlopok vacsora-füst immár száz-szám gomolyog.   Lányommal a lépcsőn Fáradt voltam. „Hadd ülök ide melléd” –   mondtam, míg csendesen kislány-vállára tettem vén kezem, csodálkozva, hogy elbírja a terhét.   Október 6 Kezét – mert ő ölt, maga a király – egy nép arcába törölte bele. Nem volt e földnek Petőfije már! Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.   A tó I Zúg, harsog a tó tegnap óta; így harsog, háborog most már tavaszig; nem nyugszik bele egy pillanatig, hogy oda a nyár; így tiltakozik.   A tó II Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő, mint megbékíthetetlen szerető. Ne nyugodj bele rosszba semmibe! locsogja ajka, veri vad szive.   A tó III Mellette fekszem. Éjszakákon át hallgathatom majd asszonyi jaját, tarthatom nyitva hajnalig szemem; gondolkodhatom az életemen.   Operáció előtt Testem apámé. Jelzi, mint egy óra (kín-percentésekkel) nincs messze már, hogy ez a ránksózott gyártmány lejár s – nyitogathatják! – nem indul meg ujra.   Jobb részem… Jobb részem megmarad. A földben, lent leszek   s mondom fent mégis szószerint   eszméim ujra s ujra. (Mint   a papagájok és a lemezek.)   Vigasz Nincs más megnyugvás, csak a munka. Végül a sír előtt sincs más igaz vigasz, más értelem, más menedék, csak az: elvégezted, mit kaptál vala részül.   Évforduló T-ban Tíz év, itt! véled! Mit adhat az ég még? Van béke, munka, – hírnév! Helybeni! „Ez – mondják rám – az az izé, aki a csomagtartón hordja feleségét.”   A „Ça Ira”-t éneklik Dal száll, oly messze, hogy a csend hajszálnyi része   a néma messzeségben az, ami   a márványban az erezése;   ettől lehet a csendet hallani. Oly messzi s mégis oly ismerős, hogy magam se   tudom egy percre: nem messzi-közeli ifjúkoromból zeng-e?   Ősz felé Gyorsan libegve egy piros, nedves bükklevél tapadt a szélvédő-üvegre; mint egy átlépő-engedély.   Új ruha Őszül a hajam s hullik is, ahogy kell. Új köntös készül rám: az öregember. Feszengek, mint egy szabónál; hagyom: sose csüngtem a napi divaton.   Harkály Odaszáll az ághoz, a holthoz, megkopogtatta: hol fáj? és úgy fülelt a harkály, akár egy orvos.   Krumpliszedéskor Milyen kevés kell, erő és okosság, hogy az anyaföld jól végezze dolgát. Egy simogatásért bő lakomát hoz! Nem kell kemény kar, csak az elosztáshoz.   Jutalom Hivott a puszta föld: szöllőt raktam bele. S már ő rendelkezett: köze gazzal tele! Kértél, emberiség, tőlem szeretetet s áldozatomat is immár keveseled? Eh – tettem dolgom és –, hogy is volt? Nőtt a fürt s kérgesülő szivem meg- és megédesült.   Józsi bátyám Panaszkodik, hogy – miként minden molnár – torka-reszelős lett „idő előtt”. Krákog, köhög; de – új idők! – ha köp, az ablakhoz lép, mely a vízre szolgál.   Őszvégi ablaknál merengve Nem bocsátom be a legyet.   Kezet- dörzsölve bárhogy kér kegyet. Inkább arrébb megyek.   Élő szobor Mit mondasz? Hogyha akkor meghalok, tán épp e téren kőszoborhoz jutnék? Tudod mit, álljak egyelőre úgy még, hogy vacsorára hazaballagok.   Szüret után A grófi szöllő is (amelyből egy pohárnyi bort cseléd nem nyelhetett) új birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva tanul Jánosunk ím az új tanokba; kocintásonként elismételi, hogy „egy helyett most kétszáz élvezi!”   Az aszófői állomáson Ötszázmillió fényévre kilát az ember a vak ürbe – jut eszembe, míg szívdobogva és szemem meresztve vonatod lesem e vak éjen át.   Ködben Sirály-kavarta köd. Tülök-szó. S végre: bárka! Tatján hét férfiú, öltönyük csuklya, kámzsa; némán, állva eveznek. Lovagok? Zord barátok?   Így kötnek ki naponta   mintegy a mai korba barátaim, az állami halászok.   Egy füredi vendéglőben Egyenként hozza, csoszogva köhélve a kenyeret, a kést, a sót, a bort Jancsi bácsi. A falon régi képe, mikor pilóta volt.   Harag Döglenek egyre az őszi legyek, de mind részegebben zúgnak: párzanak; csapnak szemembe épp egymást begyelve – Látom Velencét a pestis alatt, hallom az imát: „Végy Uram kegyedbe bús bűnömmel…” s rá a méltó harag mennydörejét: „Dögöljetek hegyekbe!”   Ősi társ Félős volt s szomorú; de meggyujtotta s nézte a tüzet s kevésbé rettegett a nagy üres házban a kisfiú.   Éjszaka Nincs kapum, kutyám. Rácstalan világol egy ablakom az elhagyott hegyen. Írok, írok és hirtelen magától megáll gyors tollam; vele fülelem: mi neszt kapott ki a nagy éjszakából?   Hó a tóba Hullik a hó és változik fehérre tartósan már a tágas dombvidék. Csupán a tó lesz annál feketébb, minél sűrűbben dől a hó beléje.   Micsoda üzenet Micsoda üzenet?   Oly nagy a csönd: hallom a fülemet.   Csend, éjszaka Figyel fülelve a szív: mi zörög az éjszakában kint a ház fölött, az udvarban, a határban, a csendben most jól-hallható csillagrendszerekben!   Vendégség Bejön Nagy szaktárs, a szikár halász,   ha remek a fogás. Maga süti a halat, mit hozott,   tihanyi mód szerint, aztán, ahogy halból, szóból kifogy,   indul, köszönve, hogy megvendégeltem, ilyen jól megint!   Részvét Ha más nem: tán hang a legelveszettebb bolygón is van. Ledől egy szikla-fal s a többi fal is, visszhangjaival, felüvölt rá. Vagy némán belereszket.   Fájdalom Egy szomszédom van, félórányira. Egy vénasszony. Egymaga kapál kis szöllejében s így tél felé borát is egymaga issza s hozzá egymaga tutul, hosszan, mint holdra a kutya.   Családi ékszer Volt gyűrüm, órám, láncom… rendre mindet elvesztettem. Kincsül ezt forgatom: huztuk anyánkat szánkón a havon a tó felé; jegén apánk keringett.   Harminc év után Lehajoltam és éppen úgy, mint hajdan,   el nem feledve   kézmozdulatot egy felet se, a csizmakapcát tüstént fölcsavartam. Öröm szállt meg. Mi volt oly jóleső? Valahol bennem nem mult az idő.   Fagy Egy jég a tó. Igy fagy be majd e hív   e minden lenge szellő szavára milljó fénnyel felszökellő-   leomló tiszta szív!   Télvégi szél Télvégi szél nyögeti a fákat, tördeli le róluk, ami száradt; izmosítja a fiatal ágat, indít benne kirügyezni vágyat. S kérdi tőlem: veled mit csináljak?   Karóverés Egy csattogás a vén hegy. Tűzdelik helyre a szöllőkarót. Bizonyossá most vált a tél halála! Most verik rá   koporsószegeit.   Cinkék Verik a karót s a kopácsolással versenyt szól – hogy tágul bele az ég! a – „nyitnikék! nyitnikék! nyitnikék!” –   a legelső madárdal.   Feltámadás A föld, az immár cserepesre szikkadt, nyílt és nyílt, mint megannyi pici sírlap. Fejét kidugta – hívta már a nap – holt-fehéren, kis Lázárként, a bab.   Aztán percenként itt is, ott is egy újabb parányi lap emelkedett. Régen örültem olyan jót, mint másnap az általános bab-feltámadásnak.   Vihar előtt Látni a sok közt egy, csak egy fehéren futó hullámot néha; jő habos tajtékkal, fejét szegve, mint a kos,   köpködve szinte az erőt,   hogy a többi előtt fröccsenjen szét a sziklatörmeléken.   Magamnak felelve „Szégyen, hogy pusztán, mert igaz,   az ember észrevételét   hányféleképp magyarázhatják! Kiki, mint övét!”   – Ez a vigasz.   Művészet Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,   az lesz a nagy dolog!   De még nagyobb: mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.   A pálfai toronyból Kint a határban, hol mint a homok szállt a napszámos nép, a folyékony ország: új házak szerte. A még puszta föld porában a zömök tetők: megannyi szög, jól bevert szögfejek! – A volt cselédek leltek ott helyet – Nemzet ver ott honába gyökeret!   Tavaszi vasárnap Eltelt a nap. Bucsúztam újra tőled. Azt gondoltam, nézve a fekete hegyormokat: mily édes gyermeke halt meg a mai nappal az időnek!   Alkotások Szép a szép mondat egyenes aránya, szép a vaspálya sík területen, szép a gyalogság szemlére-kiállva, s az énekkar, ha rágyujt lelkesen, de legszebb az első permet után a, de legszebb a szép szöllősor nekem   megkacsozva, kapálva.   Emberek hona Nekem odáig szép a táj, ahol még látszik rajta az emberkéz nyoma. Riaszt a puszta magasság. A hó, jég; a szánthatatlan „istenek-hona”!   Batsányi emlékének Tudom, hány ős tudása, terve, izma kell, hogy egy táj ne pokol: menny legyen. Ha meghalok, itten tegyen-vegyen hű szellemem, „ez tájat tsinositsa”.