Jövendő-rejtő ránca, vonala, ékírása nem volt temérdek e nagy tenyérnek. Sok ága-boga, lombja, nem volt multját mi mondja; külön jövője sem volt. E kézben csak jelen volt. Üres térkép volt, sárga homokföld pusztasága. Nem voltak ott szerencse- jelek se. Szinte baltával vágták e tenyér néhány árkát; hol másoknál a sors folyt, nála verejték s por volt. Lakatlan ország volt az, be nem írt csecsszopóarc. Nem volt azon csak érett, csonthéjú kéreg. És kérge halma fénylett, mint karszti zord vidékek dombjai, melyeket tél gyalul kopárra meg szél. A bütykök, az egykor fájók, mint kiégett tűzhányók elkövesedtek, éjjel izzottak még fel. Nem volt e kézbe írva más olvasandó, mint a híres nagy M, az, mely azt hirdeti: meghalsz. Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem is egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyujtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Mint koranyári felleg, ez annyi áldást rejtett, úgy óvott, növelt, táplált, hogyha alászállt. Ez úgy élt, ahogy élnek szelek és vízesések, malmot és hajót hajtók; ez ős jóakarat volt. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt; olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy’ szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődtek, padlásra hogy repültek, terültek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő, hozzá az üllő! Bojtár-botját ellökve tért e kéz a pörölyre. Mert mihez is nem értett tíz ujja e két kéznek? Mert szolgált rég juhászt bár s volt helyben most kovácsnál, csinált ez kocsit, hálót, sőt messzilátót. A saroglyából egyszer kis őzzel merült ez fel; rálelt a fájó fogra és – kreccs! – kidobta. Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. Ő műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon a szál drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester volna bújva. Tíz pici mester – járták; hogy is csinálták? Mert merevek voltak, restek, már ki sem egyenesedtek; böggyel befelé álltak ezek az ujjak; vártak görcsösen, mint a vadra feszült vasfogú csapda, mint a koldusok kérő keze a kapu-mélyből. Külön mind árva, néma volt, sánta, béna. Óh, de együtt! Ez volt az együttes! E tizek társasága, ez volt a kaláka! Mint méhek nyüzsgő kasban, katonák harcban. Labdarúgók a pályán, halászok, ha van zsákmány, tettre úgy álltak össze, tíz tag, egy eszme! Húzták, ha kellett, tüstént, szememből bár a tüskét. De hogyha nem szolgáltak, csak vártak; vártak, mint az ősember marka, repülő madár karma, horgony a hajóélen tapadni készen. Király az aranyalmát, kalmár marék aranyját, e kéz, e félig megnyílt, úgy tartotta a semmit. Úgy markolta a munka hült helyét, el nem únva; mint fészek, mint kalicka, úgy várta vissza. Fa gyökere, ha mordul kidöntve égrefordul: tétlenül úgy meredtek ujjai e kezeknek. Óh a bőr alá égett szikrák, vas-reszelékek, a pórusokba evődött pernye mocska! Amelytől ez a hő- és szél-barnította ős kéz maga is, mint hatalmas tömör darab vas, súlyos volt, szinte mázsás, érdes volt, szinte szálkás; óh, milyen lehetett ez a vad kéz, mint szerelmes? Parazsat fölemeltek csipeszként e hüvelykek; tüzet pipádnak vele kínáltak. Hogy volt e kéz beszédes a kedves lány kezéhez? Hogyan volt hajdan nyájas törékeny asszonyához? Ifjúkor!? A rézművű karikagyűrű úgy bedagadt a bőrbe, fogóra tört le. Belül az ujjbegy bőre szénné volt perzselődve; millió pici pikkely fedte tűfejnyi zsindely. Leégett rétek füveként feketéllett e láng-nyaldosta kézen a szőrszál torsa. Hogy hámoztak narancsot e medve-mancsok? Hogy vett e kéz föl pólyást kis bölcsejéből? Pici kupica s abban gyémánt szesz égő napban; szalonna jeges fénye; kalács hó béle: mindez nekem e durva kéz horgas ujja között lett létnél szebb lét: gyermeki örök emlék. Szétszedett óra arany rugója – félkéz-csavarta fürge szivarka! Mint kezes falka, jó nyáj, e kéz körül úgy szolgált köpülő, szecskavágó, lámpa, daráló, – el nem akadva percre – kályha, kemence, zárak, vasalók, orsók; évszakok, bolygók! Mit tud mindentudásról, mindenható Atyáról gyermek, ki kézre nem ilyenre néz fel. Mert hogy járt ujjácserélten a tű a varrógépben! Szántás hetében a nap az égen! Én most sem tudom, hogy van-e isten. Csak tudom, mi dolga lenne, ha volna. E kezekről a vas-szenny nem vált le vasárnap sem. De ünnep is azt lesték, mi tennivaló esnék. Hogyha – pihenni végre – ki-kiültek a térdre, akár a ház elébe a ház két véne. Ha egymás mellett megtelepedtek; ahogy fényképen állnak vén házastársak. Nyugodtak ott se voltak, füleltek, szimatoltak – és hogy repültek, egy jelre hogy merültek sárba, salakba, zsírba – halak a vízbe vissza – gép felnyitott belébe, sertésekébe. Kívül a munka piszkán vacogtak volna tisztán? Szén, olaj, föld, sár volt elemök már. És közben fent az égbolt nekem e két tenyér volt. Egem ha fedte felleg, mögötte ők derengtek. Belőlük ömlött fényem, hű erősségem. És belőlük az álom, éjjeli biztonságom. Tele friss hanggal a hajnal és pisszt!-t jelezve az este. Étellel ők kínáltak, fektemben ők vigyáztak. Egyik a hangos nap volt, másik a hallgatag hold. Mert az is belőlük folyt, egyszer csak tehenünk volt s a hegytetőn fönt nekünk is szöllőnk! E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez símogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. Lelket testembe ők leheltek. Nekem e két eres kéz volt a Teremtés. Az örvény ellen a tíz nagy törvény, mellyel a mélyből partra kúszott a fajta! Amellyel magát az ember – a vizeknek felette! – emelni kezdte. Kinyúló két kéz, távol időből, óceánból! Ujjukat az egekre meresztve-szertevetve! Föl, ki az égig! Ég vízszintjéig! Én így látom őket, a Kezdet ködében fölmeresztett, Mózesi két kőtábla, ragyogva és kitárva; a Hírrel szállva a galamb szárnya! Értelem, mely kilángol az őshomályból; mint a fényküllők nyúltak, nyíltak rajtuk az ujjak. Két oroszlán és karddal két harcos angyal címerem közrefogva. Jogom két szelid foglya. A gyermek látomása így fordul óriásra; ma értem, hogy mit néztem akkor e két nagy kézen. Buzogány, kopja, harci lobogók gombja; pecsét, alvadtvér-barnán, perdöntő okmány alján. Rügyek az ágak hosszán, ha milliószám tavaszt szavazni nyílnak. Ötujju, élő csillag. És néha szinte félsszel fejemre szállt e kézfej és e tenyerek derce arcom reszelte. Éjféli horizonton fölfénylő mozdony két mécsével, ahogy gőzt fú a bolygók közt. A tömpe ujjak csorba körme – letörve sorba – kavicshoz volt hasonló. Nem fogta olló. A mutatóujj felső ízét szétzúzta egy kő, irányult akármerre, földre meredt le. Körül a körmök inyje – vérbetört szörnyű csipke – be és be volt, cafatra- tépve, hasadva. Rémálomnak is rossz volt, ahogy a hús kifoszlott ott a körömágy szélén. S most mégis nézném. Fájdalmak holt jeléül e körmök lágy tövébül, mint vörös félhold úszott ki egy-egy vérfolt. Íme ilyen jelekkel nyúltak e hű kezek fel, szentegyház kettős tornya, vasszínű mennyboltomra. És ahogy a verejték cseppjét kézszárra kenték, egy pillanatra a szántást abbahagyva; egy röpke percre a kucsmát föleresztve (mint amikor köszöntek). Ezzel kit üdvözöltek? S ahogy a pillák cseppjét ökölháttal levették; hogy ne mocskolják könnyel a kormos orcát? Félszegen is mily szépen tették, míg az a vén szem félretekintett, mintha nem is ő sírna. Mert nekem minden harcom közben ők voltak pajzsom s győzvén, aranylón jövőbe nyílt nagy-ajtóm. S néha – már föllendülve – e kéz vállamra ült le s olyasmit vert ki ottan a kezek nyelvén, jól van. És – a két szélén tartva, hogy nyom ne essék rajta – letette, mint egy pölyhet, a bizonyítványt, könyvet. S újra vállamra pártolt s szebb volt, mint arany vállbojt, mert ékesebb dícséret már nem is érhet. Jó volt a műhely-mélyben csillantani meg fényem; szurtos tenyéren lenni kis érem. Az aranyat, mit nyertem, csak itt nem szégyeneltem: a kormos kérgen győzelem lett az érdem. Jó volt gondolnom: innen mire kell vinnem az üzenetet, mellyet belém neveltek. Fának fekete földből jó volt nekem e föltört kézből kinőnöm, szép volt – az apámé volt. Volt úgy is, kézrefogták kezemet, símogatták. Tudtam, ha mosolyogtak. Apám kezei voltak. Tudtam, ha szomorogtak, ha szinte fölzokogtak egy néma kezelésben; apám kezelt így vélem. E néma, öreg ujjak nevetni tudtak, tréfáltak, gúnyolódtak, apám ujjai voltak. Arcára nem emlékszem. E kéz tűnik elébem ha felidézem; lénye: ez a kéz hű arcképe. Láthattam holtra-hülten, keresztre merevülten e kezet, az olajfolt akkor is rajt volt. Így lett útjelző ábrám iránymutató táblán, iránytű, figyelő domb, nekem a Szent Jobb. Hullámtörő gát, szirtkő, előrevetett hídfő, bástya, jel-intő máglya, szolgák, próféták álma. A jel, amelytől Konstantin harcra kelt föl, mellyel nekem is győznöm kell égen-földön. Mert most – mint másvilágban – e két kéz itt él nálam; fattyai csonka tölgynek: új létre törnek. Két vállamból kinőtten szolgálnak itt köröttem. E jól ismert kezekkel eszem és öltözöm fel. Ahogy más ökröt, apámtól e pár öklöt kaptam. Meg- és megnézem az örökségem. Mert e pörölyre-termett marok csak nem pihen meg, leskel dohogva méltó dologra. Néha – holt papírt szántva – fordulna szinte hátra, únja a semmi tollat. Tudtunk mi, mondja, jobbat! És néha megrándulnak, szinte szívemhez búnak és sajdul ilyenkor csak belém, hogy kik is voltak. Hogy mik lehettek volna és mik lehetnek, hogy mit is tudnak –: millió évnyi multat! Szolga dühöknek mily öklei gyürődtek mind görcsösebben, a zsebben. De a barátság mily tág mezeit tárták, ha parolát kínáltak a jó komáknak. Erről emlékezgetnek miközben tesznek-vesznek, védenek, fürge-bölcsen járnak előttem. Jelzik, mire áll készen velem, ki kéz a kézben; szinte csaholnak, lelkéig szimatolnak. Hű kutyák, előőrsök bennünk az ősök? Nem éltünk – zúgják kiáltva – mi sem hiába! Szinte harapnak: nem magadé vagy csak! Tenyeremben egy nemzet dolga bizserget. Tudom, nincs messze hátra e kezek szabadulása a tűzből, a fagyból – így szól az igéret – a kínból. Én hiszem, lesz aranykor, csak munkálj, harcolj. Föl, föl, mind följebb jutnak, kúsznak e konok ujjak. Lesz kor, a munka malmát nem vak lovakként hajtják. Ég-föld erőit gyeplővel ösztökélik. Nem világvége tombol, robban ki az atomból: az egyenlőség kora, a bőség. Mint őskorszaki lények, ezek az összeégett, bús kezek az időkbe tünnek örökre. És őskorszaki emlék lesz, hogy mint a fenyíték, hajdan úgy mart husunkba a munka. De mégis, bármi érjen, e kezeké az érdem. De mégis búcsúzásra, övék a hála. E kezekhez én mindhez úgy nyúltam, mint kilincshez. Mert ők az Igen és Nem a mindenségben; a végtelen határán a kapubálvány.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]