Két kéz¹

1950

Jövendő-rejtő ránca,

vonala, ékírása

nem volt temérdek

e nagy tenyérnek.

Sok ága-boga, lombja,

nem volt multját mi mondja;

külön jövője sem volt.

E kézben csak jelen volt.

Üres térkép volt, sárga

homokföld pusztasága.

Nem voltak ott szerencse-

jelek se.

Szinte baltával vágták

e tenyér néhány árkát;

hol másoknál a sors folyt,

nála verejték s por volt.

Lakatlan ország volt az,

be nem írt csecsszopóarc.

Nem volt azon csak érett,

csonthéjú kéreg.

És kérge halma fénylett,

mint karszti zord vidékek

dombjai, melyeket tél

gyalul kopárra meg szél.

A bütykök, az egykor fájók,

mint kiégett tűzhányók

elkövesedtek, éjjel

izzottak még fel.

Nem volt e kézbe írva

más olvasandó, mint a

híres nagy M, az,

mely azt hirdeti: meghalsz.

Aki kezelt e kézzel,

szoborral kezelt, érccel;

nem melegséget érzett:

vas merevséget.

Mintha nem is egy érző

lényé volna e kézfő,

hanem egy óriás nép

nyujtaná biztatásképp.

De ez a tenyér nem holt,

ez élő-eleven volt,

ez olyan hű erő volt,

mint maga a termőföld.

Mint koranyári felleg,

ez annyi áldást rejtett,

úgy óvott, növelt, táplált,

hogyha alászállt.

Ez úgy élt, ahogy élnek

szelek és vízesések,

malmot és hajót hajtók;

ez ős jóakarat volt.

Ezzel a természet szólt,

ha épp okosat gondolt;

olyasmit mondott ezzel,

mint virággal, gyümölccsel.

Mert hogy’ szállt az ostorfa,

ha kézbe e kéz fogta!

Kapa hogy sürgött-pörgött,

ha őhozzá szegődött.

Zsákok hogy telítődtek,

telten hogy emelődtek,

padlásra hogy repültek,

terültek és ürültek.

E kézzel állva párba

a kalapács hogy járta,

s hogy csengett, ahogy illő,

hozzá az üllő!

Bojtár-botját ellökve

tért e kéz a pörölyre.

Mert mihez is nem értett

tíz ujja e két kéznek?

Mert szolgált rég juhászt bár

s volt helyben most kovácsnál,

csinált ez kocsit, hálót,

sőt messzilátót.

A saroglyából egyszer

kis őzzel merült ez fel;

rálelt a fájó fogra

és – kreccs! – kidobta.

Ha ujjal csak hozzáért,

megindult a kazángép

füttyentve a másik

gépnek egy óriásit.

Ő műve volt kis varsám,

rézpatkóm csizmám sarkán;

a fatalpon a szál drót,

mely első korcsolyám volt.

Mintha mindegyik ujjba

kis mester volna bújva.

Tíz pici mester – járták;

hogy is csinálták?

Mert merevek voltak, restek,

már ki sem egyenesedtek;

böggyel befelé álltak

ezek az ujjak; vártak

görcsösen, mint a vadra

feszült vasfogú csapda,

mint a koldusok kérő

keze a kapu-mélyből.

Külön mind árva, néma

volt, sánta, béna.

Óh, de együtt! Ez

volt az együttes!

E tizek társasága,

ez volt a kaláka!

Mint méhek nyüzsgő kasban,

katonák harcban.

Labdarúgók a pályán,

halászok, ha van zsákmány,

tettre úgy álltak össze,

tíz tag, egy eszme!

Húzták, ha kellett, tüstént,

szememből bár a tüskét.

De hogyha nem szolgáltak,

csak vártak; vártak,

mint az ősember marka,

repülő madár karma,

horgony a hajóélen

tapadni készen.

Király az aranyalmát,

kalmár marék aranyját,

e kéz, e félig megnyílt,

úgy tartotta a semmit.

Úgy markolta a munka

hült helyét, el nem únva;

mint fészek, mint kalicka,

úgy várta vissza.

Fa gyökere, ha mordul

kidöntve égrefordul:

tétlenül úgy meredtek

ujjai e kezeknek.

Óh a bőr alá égett

szikrák, vas-reszelékek,

a pórusokba

evődött pernye mocska!

Amelytől ez a hő- és

szél-barnította ős kéz

maga is, mint hatalmas

tömör darab vas,

súlyos volt, szinte mázsás,

érdes volt, szinte szálkás;

óh, milyen lehetett ez

a vad kéz, mint szerelmes?

Parazsat fölemeltek

csipeszként e hüvelykek;

tüzet pipádnak

vele kínáltak.

Hogy volt e kéz beszédes

a kedves lány kezéhez?

Hogyan volt hajdan nyájas

törékeny asszonyához?

Ifjúkor!? A rézművű

karikagyűrű

úgy bedagadt a bőrbe,

fogóra tört le.

Belül az ujjbegy bőre

szénné volt perzselődve;

millió pici pikkely

fedte tűfejnyi zsindely.

Leégett rétek

füveként feketéllett

e láng-nyaldosta

kézen a szőrszál torsa.

Hogy hámoztak narancsot

e medve-mancsok?

Hogy vett e kéz föl

pólyást kis bölcsejéből?

Pici kupica s abban

gyémánt szesz égő napban;

szalonna jeges fénye;

kalács hó béle:

mindez nekem e durva

kéz horgas ujja

között lett létnél szebb lét:

gyermeki örök emlék.

Szétszedett óra

arany rugója –

félkéz-csavarta

fürge szivarka!

Mint kezes falka, jó nyáj,

e kéz körül úgy szolgált

köpülő, szecskavágó,

lámpa, daráló,

– el nem akadva percre –

kályha, kemence,

zárak, vasalók, orsók;

évszakok, bolygók!

Mit tud mindentudásról,

mindenható Atyáról

gyermek, ki kézre

nem ilyenre néz fel.

Mert hogy járt ujjácserélten

a tű a varrógépben!

Szántás hetében

a nap az égen!

Én most sem

tudom, hogy van-e isten.

Csak tudom, mi dolga

lenne, ha volna.

E kezekről a vas-szenny

nem vált le vasárnap sem.

De ünnep is azt lesték,

mi tennivaló esnék.

Hogyha – pihenni végre –

ki-kiültek a térdre,

akár a ház elébe

a ház két véne.

Ha egymás mellett

megtelepedtek;

ahogy fényképen állnak

vén házastársak.

Nyugodtak ott se voltak,

füleltek, szimatoltak –

és hogy repültek,

egy jelre hogy merültek

sárba, salakba, zsírba

– halak a vízbe vissza –

gép felnyitott belébe,

sertésekébe.

Kívül a munka piszkán

vacogtak volna tisztán?

Szén, olaj, föld, sár

volt elemök már.

És közben fent az égbolt

nekem e két tenyér volt.

Egem ha fedte felleg,

mögötte ők derengtek.

Belőlük ömlött fényem,

hű erősségem.

És belőlük az álom,

éjjeli biztonságom.

Tele friss hanggal

a hajnal

és pisszt!-t jelezve

az este.

Étellel ők kínáltak,

fektemben ők vigyáztak.

Egyik a hangos nap volt,

másik a hallgatag hold.

Mert az is belőlük folyt,

egyszer csak tehenünk volt

s a hegytetőn fönt

nekünk is szöllőnk!

E két kéz után kaptam,

ha elzuhantam;

ez símogatott, ez vert,

ez gyúrt belőlem embert.

Lelket

testembe ők leheltek.

Nekem e két eres kéz

volt a Teremtés.

Az örvény

ellen a tíz nagy törvény,

mellyel a mélyből partra

kúszott a fajta!

Amellyel

magát az ember

– a vizeknek felette! –

emelni kezdte.

Kinyúló két kéz, távol

időből, óceánból!

Ujjukat az egekre

meresztve-szertevetve!

Föl, ki az égig!

Ég vízszintjéig! Én így

látom őket, a Kezdet

ködében fölmeresztett,

Mózesi két kőtábla,

ragyogva és kitárva;

a Hírrel szállva

a galamb szárnya!

Értelem, mely kilángol

az őshomályból;

mint a fényküllők nyúltak,

nyíltak rajtuk az ujjak.

Két oroszlán és karddal

két harcos angyal

címerem közrefogva.

Jogom két szelid foglya.

A gyermek látomása

így fordul óriásra;

ma értem, hogy mit néztem

akkor e két nagy kézen.

Buzogány, kopja,

harci lobogók gombja;

pecsét, alvadtvér-barnán,

perdöntő okmány alján.

Rügyek az ágak hosszán,

ha milliószám

tavaszt szavazni nyílnak.

Ötujju, élő csillag.

És néha szinte félsszel

fejemre szállt e kézfej

és e tenyerek derce

arcom reszelte.

Éjféli horizonton

fölfénylő mozdony

két mécsével, ahogy gőzt

fú a bolygók közt.

A tömpe ujjak csorba

körme – letörve sorba –

kavicshoz volt hasonló.

Nem fogta olló.

A mutatóujj felső

ízét szétzúzta egy kő,

irányult akármerre,

földre meredt le.

Körül a körmök inyje

– vérbetört szörnyű csipke –

be és be volt, cafatra-

tépve, hasadva.

Rémálomnak is rossz volt,

ahogy a hús kifoszlott

ott a körömágy szélén.

S most mégis nézném.

Fájdalmak holt jeléül

e körmök lágy tövébül,

mint vörös félhold

úszott ki egy-egy vérfolt.

Íme ilyen jelekkel

nyúltak e hű kezek fel,

szentegyház kettős tornya,

vasszínű mennyboltomra.

És ahogy a verejték

cseppjét kézszárra kenték,

egy pillanatra

a szántást abbahagyva;

egy röpke percre

a kucsmát föleresztve

(mint amikor köszöntek).

Ezzel kit üdvözöltek?

S ahogy a pillák cseppjét

ökölháttal levették;

hogy ne mocskolják

könnyel a kormos orcát?

Félszegen is mily szépen

tették, míg az a vén szem

félretekintett, mintha

nem is ő sírna.

Mert nekem minden harcom

közben ők voltak pajzsom

s győzvén, aranylón

jövőbe nyílt nagy-ajtóm.

S néha – már föllendülve –

e kéz vállamra ült le

s olyasmit vert ki ottan

a kezek nyelvén, jól van.

És – a két szélén tartva,

hogy nyom ne essék rajta –

letette, mint egy pölyhet,

a bizonyítványt, könyvet.

S újra vállamra pártolt

s szebb volt, mint arany vállbojt,

mert ékesebb dícséret

már nem is érhet.

Jó volt a műhely-mélyben

csillantani meg fényem;

szurtos tenyéren

lenni kis érem.

Az aranyat, mit nyertem,

csak itt nem szégyeneltem:

a kormos kérgen

győzelem lett az érdem.

Jó volt gondolnom: innen

mire kell vinnem

az üzenetet, mellyet

belém neveltek.

Fának fekete földből

jó volt nekem e föltört

kézből kinőnöm, szép volt –

az apámé volt.

Volt úgy is, kézrefogták

kezemet, símogatták.

Tudtam, ha mosolyogtak.

Apám kezei voltak.

Tudtam, ha szomorogtak,

ha szinte fölzokogtak

egy néma kezelésben;

apám kezelt így vélem.

E néma, öreg ujjak

nevetni tudtak,

tréfáltak, gúnyolódtak,

apám ujjai voltak.

Arcára nem emlékszem.

E kéz tűnik elébem

ha felidézem; lénye:

ez a kéz hű arcképe.

Láthattam holtra-hülten,

keresztre merevülten

e kezet, az olajfolt

akkor is rajt volt.

Így lett útjelző ábrám

iránymutató táblán,

iránytű, figyelő domb,

nekem a Szent Jobb.

Hullámtörő gát, szirtkő,

előrevetett hídfő,

bástya, jel-intő máglya,

szolgák, próféták álma.

A jel, amelytől

Konstantin harcra kelt föl,

mellyel nekem is győznöm

kell égen-földön.

Mert most – mint másvilágban –

e két kéz itt él nálam;

fattyai csonka tölgynek:

új létre törnek.

Két vállamból kinőtten

szolgálnak itt köröttem.

E jól ismert kezekkel

eszem és öltözöm fel.

Ahogy más ökröt,

apámtól e pár öklöt

kaptam. Meg- és megnézem

az örökségem.

Mert e pörölyre-termett

marok csak nem pihen meg,

leskel dohogva

méltó dologra.

Néha – holt papírt szántva –

fordulna szinte hátra,

únja a semmi tollat.

Tudtunk mi, mondja, jobbat!

És néha megrándulnak,

szinte szívemhez búnak

és sajdul ilyenkor csak

belém, hogy kik is voltak.

Hogy mik lehettek

volna és mik lehetnek,

hogy mit is tudnak –:

millió évnyi multat!

Szolga dühöknek

mily öklei gyürődtek

mind görcsösebben,

a zsebben.

De a barátság

mily tág mezeit tárták,

ha parolát kínáltak

a jó komáknak.

Erről emlékezgetnek

miközben tesznek-vesznek,

védenek, fürge-bölcsen

járnak előttem.

Jelzik, mire áll készen

velem, ki kéz a kézben;

szinte csaholnak,

lelkéig szimatolnak.

Hű kutyák, előőrsök

bennünk az ősök?

Nem éltünk – zúgják kiáltva –

mi sem hiába!

Szinte harapnak:

nem magadé vagy csak!

Tenyeremben egy nemzet

dolga bizserget.

Tudom, nincs messze hátra

e kezek szabadulása

a tűzből, a fagyból – így szól

az igéret – a kínból.

Én hiszem, lesz aranykor,

csak munkálj, harcolj.

Föl, föl, mind följebb jutnak,

kúsznak e konok ujjak.

Lesz kor, a munka malmát

nem vak lovakként hajtják.

Ég-föld erőit

gyeplővel ösztökélik.

Nem világvége tombol,

robban ki az atomból:

az egyenlőség

kora, a bőség.

Mint őskorszaki lények,

ezek az összeégett,

bús kezek az időkbe

tünnek örökre.

És őskorszaki emlék

lesz, hogy mint a fenyíték,

hajdan úgy mart husunkba

a munka.

De mégis, bármi érjen,

e kezeké az érdem.

De mégis búcsúzásra,

övék a hála.

E kezekhez én mindhez

úgy nyúltam, mint kilincshez.

Mert ők az Igen és Nem

a mindenségben;

a végtelen határán

a kapubálvány.

Két kéz1

1950

Két kéz¹