Országomlás

Alacsonyan négy repülőgép szinte a tetőket súrolva dörögte kora reggel óta Budapestre vad ébresztőjét. Az utolsó nap trombitája az antikrisztus fölfútt száján! Meghúzódott a gyáva gyáván s a maga kis csöndjét kivánta. A Duna fölött, a víz hosszán járt föl-alá az a négy német bombázógép – őrség se lépked kimértebben kaszárnya-posztján. Csepeltől Újpestig és vissza és újra vissza, jöttek, mentek, nyomták le, föld alá a lelket, bőgve, szirénákkal-visítva! De épp ezáltal – mit se tudva – Ítélet kürtjei is voltak, és mi, százéves tetszhalottak, kezdtünk is eszmélni magunkra. Eszmélt és szedte tagjait már, aszott csontvázát Magyarország. De erejét már elorozták, de nem volt övé sorsa immár. Jöttek a gépek, távolodtak. Én Budán éltem. Füst-hínáros nagy tó volt a hegyről a város. Szédültem partjain e tónak. Szörnyei egy új vízözönnek, cápák, cetek voltak e gépek, ahogy a dermedt messzeséget beúszták s újra visszajöttek. A rém-mese, a képtelenség tengermélyéből merültek föl. Meredt a szem a rémülettől, megértve, mi is az a négy gép. Muhit és Mohácsot idéztek, oly romlást, milyen sose volt tán, ahogy szálldostak a menny boltján ezek a modern csillagképek. Vártuk, mi örök csodavárók, mikor dörrentik végre rájuk életünk jeleit az ágyúk, haragunkat, a valóságot! A rémálmot mikor szakítja ketté már tettekre-kelésünk? Dörgött a két gép fönt, odébb tünt s kanyarodott üvöltve vissza. Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam, nem pisztolyom (addig se lett meg), „keféit” egy új verskötetnek (úgy mondom, mint volt), s elindultam. Tudtam, hogy valamit örökre elhagyok, otthagyok szobámban. A kapun kívül még megálltam. Épp fölöttem szálltak dörögve. Lementem – most jön csak az álom – a legközelibb kávéházba. Most is ott ült S. társasága. „Bejöttek!” mondta B. barátom. „És most mi lesz?” „A halál” mondta, kivéve egy papirba-burkolt dobozból egy kanálka cukrot s a cukrot teájába szórva – Zörgött a kávéházi ablak a repülők kemény zajától. Bejött Seress, Tolnai Gábor –