Lélekhántók
| Itt az idő, hogy végre jót is írjak, |
| helyreütni, mit eddig müvelék. |
| Az évek múlnak; senkinek se híjnak. |
| Oh, meddig alszol, költő-büszkeség? |
| Múzsa, hiúság, döfj az oldalamba! |
| Rikoltsak én is olyat, aminőt |
| nem harsog túl e század híg zsivajja: |
| daloltasd vélem a – jelen időt! |
| Oh add kezembe ezt a kort! E kornak |
| lelkét, melyet ma annyian boncolnak. |
|
| Vonultasd fel e boncolók, e fejtők |
| nemes hadát, mely – míg pusztul a nép – |
| megmentett annyi ficsurat és delnőt |
| attól, hogy – rosszul töltse éjjelét; |
| e hadat, amely olyan büszke-fennen |
| mondta magáról: progressziv! (Az is, |
| bár igaz, hogy csak olyan értelemben, |
| ahogy progressziv a paralizis.) |
|
| Így volt haladó e mélyanalízis |
| tábora is: haladt, de hogy haladt! |
| Könnyedén, mert – – – – – – – hisz’ |
| – – – – – – – – – – – – – a nép lemaradt. |
| E mívelt urbánusok, citádínok |
| titka ez volt. Hát lássuk ezt a titkot! |
|
|
|