Dózsa
Előhang egy hőskőlteményhez
| Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak! |
| Megért bennem a szó, mint ágak őszi szélben, kiáltom törzsem panaszait |
| S gyökereimét, mik bitorolt föld alatt búnak, bogozódnak – |
| Halljátok a törzsök recsegő szavait! |
|
| Régóta készülök erre az énekre – káromkodásaim |
| Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya |
| Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín |
| S kiszakadjon végre egy néma nép szava. |
|
| A huszonötödik ősz húz át felettem távozó madarak kiáltásaival! |
| Jöttem a mély völgyből, mint mély életemből – alattam a róna |
| Vérködöt gőzölgött. Vércseppként fordult elém minden levél őszi jajaival. |
| Vérben gázolva így értem föl a dombra s néztem szerte, mintha most születtem volna. |
|
| Hány dombon jöttem át! hány évet hágtam át kapaszkodva szorult szívvel meg-megállva! |
| Felettem ért almák lengnek itt a szélben… nem eszem belőlük, ismerem ízüket. |
| Botommal szunnyadó kavicsokra verek… mi volt itt az élet s élni méltó álma? |
| S mi, ami annyiszor föllobogott bennem, hogy az est tűzvésze jött, a vad üzenet? |
|
| Ó hányszor futottam volna vissza innen – eltakarva arcom – úgy űzött a szégyen, |
| Csak azért, mert éltem, tudtam itten én is ébredni, aludni, |
| Beszélni, hallgatni, meghajtani térdem. |
| Legszebb bátorságaimmal kancsalul alkudni. |
|
| Ám, vörösül az ég… A hold mint aranyos görbe kard közeleg |
| Jobbomba símulva… Jövő győzelmeink kitüntetéseit |
| Csillogtatja az ég… Képzeletemben már fájdalmas seregek |
| Gyülnek hátam mögé… zajonganak, eltűnt vezérük keresik. |
|
| Jaj, jaj, jaj – hallom egy zsellér orditását, fogja véres fejét |
| S szalad felém, – jaj, jaj – sikoltoz egy leány s fölbukik meztelen, |
| Várkapu csikordul, lovas csapat porzik – jaj, jaj, zeng a vidék, |
| Kunyhó lángja lobban, kard hull, jaj, jaj, jaj, jaj – cseng a történelem. |
|
| Zápolyáék! – Ó, ha vissza tudnék vágni e korból reájuk! |
| Soraim az idők végtelenségén át korbácsok legyetek, |
| Pörgő karikásként csapjatok le rájuk, |
| Vetvén fejem fölé, csattanásra ezért rántsalak titeket! |
|
| Szabadság! Századok óta készülő vihar az elborult |
| Ég mögött ki egyre sűrűbben dörögsz fel, |
| Verd föl képzeletem, mint az elkomorult |
| Tábort, aki feléd indult Dózsa Györggyel! |
|
|
Osztály-vizsga
| Azt mondd el nékem végre, Múzsa: |
| kemény remény egy jobb jövőben, |
| ki megkísértesz újra-újra, |
| s többet kivánsz, mint telne tőlem; |
| te szívós hit, azt beszéltesd el |
| velem úgy: én is büszkén halljam, |
| hogy vettem részt utcai harcban |
| Szolnoknál a csepeliekkel; |
| az utolsó napon, mikor már |
| minden mi irva volt, betellett, |
| hogy próbáltuk a Tisza-partnál |
| feltartani a történelmet, |
| a huszonkettes vasas-ezred |
| egy töredéke még utolszor |
| hogy ment rohamra a híd mellett, |
| hogy tört volna ki a pokolból: |
| az elveszett csatából s köztük, |
| fél nap alatt, míg maradék |
| golyóinkat ellövöldöztük, |
| ifjú diák, hogy lettem érett |
| mint kaptam ott olyan leckéket, |
| melyekből, im, felelni illik |
| és felelni is fogok mindíg, |
| ha szólító ujjal te intsz rám, |
| mert ott kezdődött az én vizsgám, |
| ott, abban a percben, ahogy |
| megtelefonálták a rohamot – – |
|
Kolerások; 1831
| Botját forgatva egy vidám paraszt |
| lépdelt az úton könnyedén. |
| Dúdolt, fütyölt…! Nem tudta ő sem azt, |
| hogy ő Végzet, ő a szörnyű Rém, |
| amelynek jöttét félte a falu; |
| hogy ő a Kolera, az iszonyu! |
| Vizelt, mivel már látta, odalent, |
| Simontornyát. Aztán szépen bement. |
|
| Bocskoros volt s nyurga ez a Halál. |
| Onnan fentről jött, északról, gyalog, |
| Megállt rögtön az első kapunál. |
| Vizet kért. Egy jó csuporral kapott. |
| Visszaadta a csuprot. S ott maradt |
| a csuporban, amíg ő ment tovább |
| a két megyére elég pusztulás – – |
|
| (Hogyan bomlik szét egy rendszer előbb anarchiába, |
| aztán a szabadság valami új rend-féléjébe. |
| A parasztok hiedelmei – „lényegükben” |
| most helyesen irányulnak. A lázadás. |
| A leverés: a halál uralma a halálon.) |
|
|
Botond
Invokáció, Kölcsey emlékének
| Büszke magyar vagyok én is, fám nekem is keleten nőtt: |
|
hozta szerény ősöm Bendeguz úr csomagait; |
| volt belső szobalány tán épp Álmos úréknál |
|
egy ükanyám és… és onnan e büszke sasorr; |
| sok mindent fed az éj, a múlt éje kiváltképp! |
|
Lebbentsen valamit rajta e kései dal. |
|
Lélekhántók
| Itt az idő, hogy végre jót is írjak, |
| helyreütni, mit eddig müvelék. |
| Az évek múlnak; senkinek se híjnak. |
| Oh, meddig alszol, költő-büszkeség? |
| Múzsa, hiúság, döfj az oldalamba! |
| Rikoltsak én is olyat, aminőt |
| nem harsog túl e század híg zsivajja: |
| daloltasd vélem a – jelen időt! |
| Oh add kezembe ezt a kort! E kornak |
| lelkét, melyet ma annyian boncolnak. |
|
| Vonultasd fel e boncolók, e fejtők |
| nemes hadát, mely – míg pusztul a nép – |
| megmentett annyi ficsurat és delnőt |
| attól, hogy – rosszul töltse éjjelét; |
| e hadat, amely olyan büszke-fennen |
| mondta magáról: progressziv! (Az is, |
| bár igaz, hogy csak olyan értelemben, |
| ahogy progressziv a paralizis.) |
|
| Így volt haladó e mélyanalízis |
| tábora is: haladt, de hogy haladt! |
| Könnyedén, mert – – – – – – – hisz’ |
| – – – – – – – – – – – – – a nép lemaradt. |
| E mívelt urbánusok, citádínok |
| titka ez volt. Hát lássuk ezt a titkot! |
|
|
Az ozorai csata
| – – – – – – – – – – – – – |
|
Országomlás
| Alacsonyan négy repülőgép |
| Budapestre vad ébresztőjét. |
| az antikrisztus fölfútt száján! |
| Meghúzódott a gyáva gyáván |
| s a maga kis csöndjét kivánta. |
|
| A Duna fölött, a víz hosszán |
| járt föl-alá az a négy német |
| bombázógép – őrség se lépked |
| kimértebben kaszárnya-posztján. |
| Csepeltől Újpestig és vissza |
| és újra vissza, jöttek, mentek, |
| nyomták le, föld alá a lelket, |
| bőgve, szirénákkal-visítva! |
|
| De épp ezáltal – mit se tudva – |
| Ítélet kürtjei is voltak, |
| és mi, százéves tetszhalottak, |
| kezdtünk is eszmélni magunkra. |
| Eszmélt és szedte tagjait már, |
| aszott csontvázát Magyarország. |
| de nem volt övé sorsa immár. |
|
| Jöttek a gépek, távolodtak. |
| Én Budán éltem. Füst-hínáros |
| nagy tó volt a hegyről a város. |
| Szédültem partjain e tónak. |
| Szörnyei egy új vízözönnek, |
| cápák, cetek voltak e gépek, |
| ahogy a dermedt messzeséget |
| beúszták s újra visszajöttek. |
|
| A rém-mese, a képtelenség |
| tengermélyéből merültek föl. |
| Meredt a szem a rémülettől, |
| megértve, mi is az a négy gép. |
| Muhit és Mohácsot idéztek, |
| oly romlást, milyen sose volt tán, |
| ahogy szálldostak a menny boltján |
| ezek a modern csillagképek. |
|
| Vártuk, mi örök csodavárók, |
| mikor dörrentik végre rájuk |
| A rémálmot mikor szakítja |
| ketté már tettekre-kelésünk? |
| Dörgött a két gép fönt, odébb tünt |
| s kanyarodott üvöltve vissza. |
|
| Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam, |
| nem pisztolyom (addig se lett meg), |
| „keféit” egy új verskötetnek |
| (úgy mondom, mint volt), s elindultam. |
| Tudtam, hogy valamit örökre |
| elhagyok, otthagyok szobámban. |
| A kapun kívül még megálltam. |
| Épp fölöttem szálltak dörögve. |
|
| Lementem – most jön csak az álom – |
| Most is ott ült S. társasága. |
| „Bejöttek!” mondta B. barátom. |
| „És most mi lesz?” „A halál” mondta, |
| kivéve egy papirba-burkolt |
| dobozból egy kanálka cukrot |
| s a cukrot teájába szórva – |
|
| a repülők kemény zajától. |
| Bejött Seress, Tolnai Gábor – |
|
|
Földosztás
| Mi dörmögött a domb mögött? |
| rakta vérlucskos csűdjeit |
| – reccs-roccs – házakra, fészerekre; |
| acélhidakat roppantott be, |
| útfélre tornyokat rugott, |
| de – megtaposva Somogyot, Tolnát – |
| a Balaton betört jegén át |
| már Keszthelyen tul dohogott. |
|
| Surrant a kicsi gépkocsi. |
| Csörögtek, békét muzsikálva |
| kellett vagy kanyarodni egyet |
| gránát-tölcsérek, lódögök, |
| föl nem robbant ágyúgolyók |
| – – – – – – – – – – – – mellett. |
|
| Szőnyi, Kardos és Flóra s én |
| Garas – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| (Marcali romban. Böhönye néptelenül. |
| A zacskó-papírra rajzolt falu-terv. Ozora. |
| A porba rajzolt utcák. Ki szónokoljon. stb.) |
|
|
|